A lányom titokban támogat: Egy anya vallomása a csendes áldozatról és a családi titkokról

– Anya, kérlek, ne mondd el Zolinak! – súgta a telefonba a lányom, Dóra, miközben a hangja remegett az idegességtől. A konyhaasztalnál ültem, előttem a sárga csekkek, amiket már napok óta tologattam. A szívem összeszorult, ahogy hallgattam őt. – Tudod, hogy nem akarok bajt… csak most tényleg szükséged van rá.

Azt hiszem, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Egyedül maradtam Dórával, amikor még csak másfél éves volt. Az apja, Laci, egyik reggel felkelt, azt mondta, elmegy cigarettáért, és soha többé nem jött vissza. Azóta csak ketten voltunk egymásnak. A nagymamám régi házában éltünk Kecskemét szélén, ahol minden fal repedt volt már, de legalább a miénk volt.

Dóra mindig okos és szorgalmas kislány volt. Már általánosban is kitűnt a többiek közül. Amikor felvették az egyetemre Budapestre, majd megszerezte az első állását egy könyvelőirodában, büszkeséggel töltött el. Aztán megismerte Zolit – egy jóképű, ambiciózus férfit, aki mindig mindent jobban tudott mindenkinél. Az esküvőjük szép volt, de már akkor éreztem valami feszültséget. Zoli családja sosem nézett rám jó szemmel – egyszerű varrónő voltam egész életemben –, és Dóra is mintha egyre távolabb került volna tőlem.

Az első pénzátutalás tavaly jött. Egyik este csörgött a telefonom: „Anya, most utaltam neked ötvenezer forintot. Kérlek, ne szólj senkinek!” Először tiltakoztam: „Dóra, nem kell! Megoldom valahogy!” De ő hajthatatlan volt. „Anya, tudom, hogy nehéz. Zoli nem értené meg… ő azt hiszi, mindent megoldasz egyedül.”

Azóta minden hónapban jön az utalás. Néha több, néha kevesebb. Mindig ugyanazzal a kéréssel: „Ne mondd el Zolinak!” Eleinte csak hálás voltam – hiszen a nyugdíjam alig elég a rezsire és az orvosságokra –, de ahogy telt az idő, egyre jobban nyomasztott a titok.

Egyik vasárnap Dóra váratlanul beállított hozzám. Láttam rajta a fáradtságot; karikás szemekkel ült le mellém a konyhában.

– Mi történt veled? – kérdeztem aggódva.
– Semmi… csak sok a munka – felelte halkan.
– Zolival minden rendben?
– Persze… – de nem nézett rám.

Csend lett köztünk. Hallottam, ahogy az óra kattog a falon.

– Anya… – kezdte végül –, te sosem haragudtál apára? Hogy magadra hagyott?
– Haragudtam – mondtam ki végül –, de aztán rájöttem: ha haragszom, csak magamat bántom vele. Neked akartam mindent megadni.

Dóra szeme megtelt könnyel.
– Én is próbálok mindent megadni neked… csak néha úgy érzem, két életet kell élnem egyszerre. Zoli nem értené meg, hogy miért segítek neked. Szerinte mindenki oldja meg maga az életét.

A szívem összeszorult. Hát ezért titkolózik előttem is! Nemcsak nekem hazudik, hanem magának is.

– Dóra, én nem akarom, hogy miattam veszekedjetek – mondtam halkan.
– Nem miattad van! – vágott közbe gyorsan. – Hanem mert… mert Zoli szerint az anyák csak kihasználják a gyerekeiket. Ő sosem segített az övéinek semmiben.

Ott ültem vele szemben, és hirtelen úgy éreztem magam, mint amikor Laci elment: tehetetlenül.

A következő hetekben egyre többet gondolkodtam ezen. Vajon tényleg helyes-e elfogadni ezt a pénzt? Vagy csak tovább mélyítem a szakadékot Dóra és Zoli között? De ha visszautasítom, Dóra szenved majd bűntudattól – és én is aggódhatok tovább a csekkek miatt.

Egy este aztán váratlanul csöngettek. Zoli állt az ajtóban.
– Jó estét kívánok! – mondta kimérten.
– Szervusz, Zoli! Gyere be!

Leültünk a nappaliban. Zoli körbenézett; láttam rajta, hogy minden repedést és kopott bútort felmér.
– Dóra mostanában sokat dolgozik – kezdte –, és aggódom érte. Néha úgy érzem, titkol valamit előlem.
A torkomban dobogott a szívem.
– Biztos csak fáradt – próbáltam terelni.
– Tudja… az én családomban sosem volt szokás pénzt adni egymásnak. Mindenki oldja meg maga. Remélem, Dóra sem gondolja másképp.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Amikor elment, órákig ültem mozdulatlanul. Vajon meddig lehet így élni? Meddig lehet titkolózni? És mi lesz Dórával? Vajon boldog lehet-e valaki úgy, ha két életet kell élnie egyszerre?

Most is itt ülök a konyhaasztalnál, előttem a csekkekkel és a telefonommal. Várom Dóra üzenetét. Vajon jól teszem-e, hogy elfogadom tőle ezt a segítséget? Vagy csak tovább adom neki azt a terhet, amit én is cipeltem egész életemben?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet titkokkal élni egy családban anélkül, hogy valaki bele ne roppanna?