A lányom titkai: Egy hét, ami örökre megváltoztatta a családomat
– Anya, kérlek, csak egy hétig – Dóra hangja remegett a telefonban. – Nem tudom, mikor engednek ki, de Bence nem maradhat egyedül.
A konyhaasztalnál ültem, előttem a gőzölgő kávé, és próbáltam összeszedni magam. A férjem, László épp a reggeli újságot böngészte, de a tekintete rám tapadt. Tudta, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Dóra kórházban van. Megkért, hogy vigyázzak Bencére.
László letette az újságot. – Miért nem szólt hamarabb? Mi baja?
– Nem mondta el pontosan… csak annyit, hogy vizsgálatokra kell mennie. – A hangom elcsuklott. Mindig is aggódtam Dóráért, de most valami más volt a levegőben. Egyfajta távolság, amit sosem éreztem korábban.
Dóra harmincnégy éves, egyedülálló anya. Mindent megtettünk érte: két lakást vettünk, hogy biztonságban legyen. Azt hittem, mindent tudok róla. De amikor Bence hozzánk költözött arra a hétre, minden megváltozott.
Az első este Bence csendben ült a kanapén. Nem kérdezett Dóráról, csak a telefonját nyomkodta. Próbáltam beszélgetni vele.
– Hogy vagy, kisfiam? Anyu biztos hamar hazajön.
– Nem tudom – felelte halkan. – Azt mondta, ne aggódjak.
Valami furcsa volt a hangjában. Mintha többet tudna, mint amit elmondhat.
A következő napokban egyre több furcsaságot vettem észre. Dóra lakásából érkező levelek között volt egy hivatalos boríték is. Nem akartam kinyitni, de a kíváncsiságom erősebb volt. Egy végrehajtói felszólítás volt benne: többhavi elmaradt közös költség és rezsi miatt tartozást halmozott fel.
Lászlóval este összevesztünk.
– Hogy lehet ez? Hiszen mindent megadtunk neki! – kiabáltam könnyek között.
– Talán nem akart terhelni minket – próbált nyugtatni László. – Felnőtt nő már.
– De hát az unokánk is ott él! Hogy lehetett ilyen felelőtlen?
Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Bence sírva ébredt.
– Nagyi… anyu tényleg beteg? Vagy csak elment?
A szívem összeszorult. Mit mondjak neki? Hogy magyarázzam el azt, amit én sem értek?
Aznap délután Dóra barátnője, Zsuzsa keresett fel minket.
– Beszélnünk kell – mondta komoran. – Dóra bajban van. Nem csak beteg… anyagilag is teljesen összeomlott. Elveszítheti a lakást is.
A világom összedőlt. Hogy lehetett ilyen? Hol rontottuk el? Miért nem szólt?
Este Lászlóval órákig vitatkoztunk.
– Mindig mindent megoldottunk helyette! – vágta hozzám László. – Talán ezért nem tanult meg segítséget kérni!
– De hát a család vagyunk! Azért vagyunk, hogy segítsünk!
Másnap bementem Dórához a kórházba. Sápadt volt és fáradt.
– Anya… sajnálom – suttogta könnyek között. – Nem akartalak terhelni… azt hittem, megoldom egyedül.
– Miért nem szóltál? Miért titkoltad el?
– Mert szégyelltem magam… mindenki azt hiszi, erős vagyok. De már nem bírom tovább.
Megöleltem. Éreztem, ahogy remeg a karomban.
Hazafelé menet Bence kezét szorítottam az utcán. Az unokám szemében félelem csillogott.
– Nagyi… ugye nem veszítjük el a lakást?
– Nem fogtok elveszíteni semmit – hazudtam neki halkan, miközben magamban fogalmam sem volt, hogyan oldjuk meg ezt az egészet.
Aznap este Lászlóval leültünk beszélgetni.
– El kell adnunk a nyaralót – mondtam halkan.
– Tudod mit jelent ez? Az utolsó tartalékunk…
– De hát a lányunkról és az unokánkról van szó!
Napokig tartottak a viták és a számolgatások. Végül meghoztuk a döntést: eladjuk a balatoni nyaralót, hogy kifizessük Dóra adósságait és újrakezdhessenek.
Amikor ezt elmondtam Dórának, sírva fakadt.
– Nem érdemlem meg… mindig csak bajt hozok rátok!
– Dehogyis! – öleltem át újra. – Család vagyunk. Ezért vagyunk egymásnak.
Most itt ülök az üres nyaraló teraszán utoljára. Nézem a lemenő napot és azon gondolkodom: vajon tényleg jót teszünk-e azzal, ha mindig mindent megoldunk a gyerekeink helyett? Vagy csak elveszünk tőlük valamit?
Ti mit gondoltok? Hol van az a határ, amikor már hagyni kellene őket hibázni és tanulni? Vagy tényleg mindig mindent fel kell áldoznunk értük?