„A lányom születésnapján sem voltam ott – vajon tényleg ennyire rossz anya lettem?”

„Ne gyere át, anya, Laci nem örülne neki.” Ezek voltak Marika szavai, amikor óvatosan rákérdeztem, hogy mehetek-e a születésnapjára. A tavaszi napfény besütött a konyha ablakán, de én csak a hűvös csendet éreztem magam körül. Hatvanéves vagyok, három éve nem dolgozom, és egyre inkább úgy érzem, mintha már csak árnyéka lennék önmagamnak.

A férjem, Gábor, tizennyolc éve halt meg. Marika akkor még csak kilencéves volt. Egyedül maradtunk, és én mindent megtettem, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Dolgoztam a helyi könyvtárban, esténként pedig együtt tanultunk, meséket olvastam neki, vagy csak csendben ültem az ágya szélén, amikor rossz napja volt az iskolában. Marika mindig kedves, érzékeny kislány volt. Sosem kellett felemelnem a hangom – elég volt egy pillantás, és máris tudta, mit várok tőle.

Aztán jött a kamaszkor. Egyre többször csapta rám az ajtót, egyre kevesebbet beszélt hozzám. „Anya, hagyj már békén!” – kiabálta egyszer, amikor megpróbáltam segíteni neki a matek házival. Akkor azt hittem, ez csak átmeneti. Hogy majd elmúlik. De nem múlt el.

Az érettségi után elköltözött Budapestre. Ritkán jött haza. Ha telefonáltam, mindig sietett: „Most nem érek rá, anya! Majd visszahívlak!” De legtöbbször nem hívott vissza. Amikor bemutatta Lacit, az új barátját – most már férjét –, próbáltam kedves lenni. De Laci sosem nézett a szemembe. Mindig éreztem valami feszültséget a levegőben.

Az esküvőjükre meghívtak ugyan, de ott is csak dísznek éreztem magam. Laci anyja mindenkit irányított: „Erzsike néni, üljön ide! Erzsike néni, ne most menjen oda Marikához!” Mintha én csak egy zavaró tényező lennék a saját lányom életében.

Aztán három éve elvesztettem az állásomat. A könyvtárat bezárták, én pedig túl öreg voltam már ahhoz, hogy új helyet találjak. Próbáltam takarítani menni, de a derekam nem bírta. Azóta itthon vagyok. A napjaim üresen telnek: reggel kávé, rádióhallgatás, néha piacra megyek. Marika alig keres. Ha mégis felhívom, Laci hangját hallom a háttérben: „Mit akar már megint az anyád?”

Most itt ülök a konyhában, és nézem a naptárt: ma van Marika harmincadik születésnapja. Sütöttem neki egy tortát – répatortát, a kedvencét –, de tudom, hogy nem vihetem át neki. Nem akarja. Vagy talán Laci nem akarja? Vajon mit tettem rosszul? Hol rontottam el?

Emlékszem egy régi nyárra: Marika hatéves volt, egész nap a játszótéren voltunk. Este együtt főztünk paprikás krumplit – ő pucolta a krumplit kis késsel, én pedig nevettem rajta, ahogy ügyetlenkedett. Akkor még azt hittem, örökké ilyen közel leszünk egymáshoz.

Most viszont úgy érzem magam, mint egy idegen az életében. Próbáltam beszélni vele erről pár hónapja:
– Marika, hiányzol nekem…
– Anya, most tényleg nincs időm erre! Majd beszélünk!
És letette.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni szerint túl sokat vártam el tőle mindig. „Engedd el! Majd visszajön!” – mondja gyakran. De hogyan engedjem el azt az embert, akiért mindent feláldoztam?

Tavaly karácsonykor próbáltam közeledni hozzájuk: vettem ajándékot Lacinek is – egy drága borotvát –, hátha így jobb lesz a viszonyunk. De amikor átadtam nekik az ajándékokat, Laci csak annyit mondott: „Köszönjük.” Marika pedig gyorsan elpakolta őket.

Azóta egyre ritkábban keresnek. Néha azon gondolkodom: talán tényleg én vagyok a hibás. Túl sokat aggódtam? Túl sokat akartam segíteni? Vagy egyszerűen csak feleslegessé váltam az életükben?

Ma este meggyújtom a tortán a harminc gyertyát – egyedül. Elmondok egy halk fohászt: hátha egyszer újra lesz helyem Marika életében.

Vajon hányan érzik még magukat így Magyarországon? Hány anya ül most egyedül egy konyhában, miközben a gyereke máshol ünnepel? És vajon van még esélyünk arra, hogy újra egymásra találjunk?