A lányom születésnapja és a magányom csendje – Egy anya vallomása a családi távolságról

– Anyu, kérlek, ne gyere el holnap – mondta Mariska a telefonban, és a hangja olyan hideg volt, mintha egy idegen beszélne hozzám. A szívem összeszorult, a kezem remegett, ahogy a kagylót szorítottam. Az ablakon túl a februári szürkeség nyomta rá bélyegét a lakásra, és én csak ültem a konyhaasztalnál, a régi, repedezett viaszosvászon terítőn, amit még az apja hozott haza egy balatoni kirándulásról.

– De hát Mariska, a születésnapod van… – próbáltam, de a hangom elhalt. A vonal túlsó végén csend. Aztán egy sóhaj, és csak ennyi: – Most így jobb lesz mindenkinek. Majd beszélünk máskor. – És letette.

Ott maradtam a csendben, amit csak a falióra kattogása tört meg. A férjem, Laci, két éve ment el. Azóta minden nap egy kicsit nehezebb. Mariska az egyetlen gyermekem, a mindenem volt. De valami elromlott köztünk, és ma már csak a múlt emlékei tartanak életben.

Aznap este elővettem a régi fényképalbumot. Az első képen Mariska még pici, göndör hajú kislány, a születésnapján tortával az arcán. Mögötte Laci mosolyog, én pedig boldogan ölelem át mindkettőjüket. Akkor még minden egyszerűnek tűnt. Aztán jöttek a hétköznapok, a veszekedések, a pénz miatti aggodalmak, a fáradtság, amikor három műszakban dolgoztam a gyárban, hogy mindent megadhassak neki.

– Miért nem érted meg, hogy nekem is van életem? – kiabálta rám Mariska tizenhét évesen, amikor először akart elmenni egy buliba, és én nem engedtem. – Nem akarom, hogy úgy élj, mint én! – mondtam akkor, de most már tudom, hogy csak féltem őt. Talán túl szorosra húztam a kötelet.

A temetés után minden megváltozott. Mariska alig járt haza, mindig sietett, mindig volt valami dolga. Azt mondta, nem bírja elviselni a lakás ürességét, Laci hiányát. Én sem bírtam, de nekem nem volt hová mennem. Egyik este, amikor hazaért, csak annyit mondott: – Anyu, én elköltözöm. – Azt hittem, viccel. De másnap már pakolt is.

Azóta csak telefonon beszélünk, néha üzeneteket váltunk. Mindig elfoglalt, mindig fáradt. Azt mondja, sok a munka az irodában, és a barátja, Gergő is sok időt igényel. Én meg csak ülök a lakásban, nézem a tévét, vagy a régi fényképeket lapozgatom. Néha elmegyek a piacra, beszélgetek a szomszéd Marika nénivel, de igazából senkim sincs.

A születésnap előtti héten sütöttem egy tortát. Csokoládés, ahogy Mariska szereti. Reméltem, hátha mégis átjön, vagy legalább elvihetem neki egy szeletet. De amikor felhívtam, hogy megkérdezzem, mikor találkozhatunk, csak annyit mondott: – Most nem alkalmas, anyu. Majd máskor.

Aznap este sírtam. Nem hangosan, csak csendben, magamnak. Aztán elővettem a régi leveleket, amiket Laci írt nekem még fiatal korunkban. „Mindig melletted leszek” – írta egyszer. De most már csak az emlékek maradtak.

Másnap reggel Marika néni átjött egy kis süteménnyel. – Miért nem vagy ott a lányodnál? – kérdezte. Csak vállat vontam. – Nem hívott meg. – Marika néni sóhajtott. – Tudod, az én fiam is eltávolodott tőlem. Ez már csak ilyen mostanában. A fiatalok nem értik, mennyit jelent nekünk egy ölelés, egy szó.

Délután felhívtam Mariskát még egyszer. – Csak hallani akartam a hangodat – mondtam neki halkan. – Anyu, most tényleg nem jó – felelte türelmetlenül. – Majd kereslek, jó? – És letette.

Este a torta ott állt az asztalon, érintetlenül. A gyertyákat meggyújtottam, csak magamnak. Elmondtam egy halk „Boldog születésnapot”, és közben arra gondoltam, vajon hol rontottam el. Túl szigorú voltam? Túl sokat vártam el tőle? Vagy csak az élet sodort minket ilyen messzire egymástól?

Az éjszaka csendjében Laci hangját hallottam a fejemben: „Ne add fel!” De hogyan lehet nem feladni, amikor minden nap egy kicsit jobban fáj?

Másnap reggel Mariska küldött egy üzenetet: „Köszi, anyu, hogy gondoltál rám.” Ennyi. Semmi több. Nem tudtam, sírjak-e vagy örüljek.

A szomszédok azt mondják, engedjem el, majd visszatalál hozzám. De mi van, ha nem? Mi van, ha örökre elveszítettem őt? Vajon hány anya ül most így Magyarországon, csendben, egyedül, és várja, hogy a gyereke egyszer újra hazataláljon?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani a múltnak? Vagy csak el kell fogadni a magányt?