„A lányom szerint rossz nagymama vagyok” – Egy anya vallomása a családi konfliktusokról és önfeláldozásról

– Anya, te tényleg nem érted, mennyire szükségem lenne rád? – Zsófi hangja remegett a telefonban, miközben én a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A férjem, Laci, a szobában köhögött, az orvosságos doboz mellett ült, és csak egy pillanatra nézett rám aggódva.

– Zsófi, kérlek… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy ebből nem lesz békés beszélgetés. – Tudod jól, hogy apád állapota egyre rosszabb. Még dolgozom is, hogy ki tudjuk fizetni a gyógyszereit. Nem tudom vállalni, hogy minden nap nálatok legyek.

– De hát mit csináljak két gyerekkel munka nélkül? – kiabálta vissza. – Te mindig csak magadra gondolsz! Más nagymamák örömmel vigyáznak az unokáikra!

A szívem összeszorult. Vajon tényleg ilyen önző vagyok? Egész életemben csak adtam és adtam. Tizenkilenc évesen szültem Zsófit, amikor még magam sem tudtam, hogyan kell felnőttnek lenni. Laci akkoriban már dolgozott a gyárban, én pedig éjszakánként takarítottam, nappal meg próbáltam jó anya lenni. Soha nem volt könnyű. Aztán jött a rendszerváltás, elvesztettük a lakást, albérletből albérletbe költöztünk. Zsófi mindig azt mondta, hogy ő majd másképp fog élni.

Most itt vagyunk: ő 35 évesen munka nélkül, két gyerekkel – Marci ötéves, Lili hétéves –, én pedig 55 évesen még mindig dolgozom egy kis könyvelőirodában. Laci tavaly kapott agyvérzést, azóta alig tud járni. Minden nap főzök rá, mosok rá, gyógyszert adok neki. És most mégis azt hallom: rossz nagymama vagyok.

Aznap este Laci halkan megszólalt:
– Ne bántsd magad emiatt. Zsófi csak kétségbe van esve.
– De hát miért gondolja mindenki, hogy nekem nincs jogom fáradtnak lenni? – fakadtam ki. – Miért kellene mindent feladnom?

Másnap reggel Zsófi váratlanul beállított a gyerekekkel.
– Anya, muszáj elmennem egy állásinterjúra. Kérlek…
A gyerekek rám néztek nagy szemekkel. Lili odasúgta:
– Nagyi, ugye maradhatunk?

Nem tudtam nemet mondani. Egész délelőtt játszottam velük, miközben Laci aludt. Aztán Marci elesett a kertben és sírni kezdett. Felkaptam az ölembe, ringattam, mint régen Zsófit. Hirtelen elöntött az érzés: talán tényleg nekem kellene mindent megoldani.

Délután Zsófi visszajött.
– Köszönöm – mondta halkan. – De ugye holnap is tudsz vigyázni rájuk?

Ekkor tört el bennem valami.
– Nem tudom vállalni minden nap – mondtam határozottan. – Szeretlek titeket, de apád is rám szorul. És én is fáradt vagyok.
Zsófi arca eltorzult.
– Akkor tényleg igazad van: rossz nagymama vagy.

Napokig nem beszéltünk. Éjszakánként forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg hibáztam? A barátnőm, Éva szerint nem lehet mindent elvárni egy nagymamától.
– A te életed is számít! – mondta nekem a kávézóban.
De Magyarországon valahogy mindenki azt hiszi: a nagyszülő dolga segíteni. Ha nem teszed meg, önző vagy.

Egy hét múlva Zsófi újra felhívott.
– Anya… Sajnálom. Túl sok volt rajtam a nyomás. De félek… Mi lesz velünk?

A könnyeim potyogtak.
– Megoldjuk együtt valahogy – mondtam végül. – De kérlek, értsd meg: én is ember vagyok.

Most itt ülök a konyhában egy csésze kávéval és azon gondolkodom: vajon tényleg rossz nagymama vagyok? Vagy csak végre szeretném azt is kimondani: én is számítok? Ti mit gondoltok erről? Vajon hol van az önfeláldozás határa egy magyar családban?