A lányom szégyellte a vidéki gyökereinket, és nem hívott meg az esküvőjére – Egy anya szívszorító vallomása

– Hogy képzeled ezt, Anna? – remegett a hangom, miközben a kezemmel görcsösen markoltam a konyhaasztal szélét. A telefonom kijelzőjén ott villogott az üzenet: „Anya, kérlek, ne haragudj, de nem hívlak meg az esküvőmre. Nem illene oda a mi világunk.”

A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel ütötte volna meg. A konyhában még ott illatozott a frissen sült pogácsa, amit Annának akartam vinni a hétvégén Budapestre. Mindig azt mondta, hogy az én pogácsám a legfinomabb. Most meg… most meg szégyell minket.

Gyerekkorában még minden más volt. A férjemmel, Bélával együtt neveltük fel Annát a kis alföldi tanyánkon. Nem volt könnyű életünk: hajnalban keltünk, fejni kellett a teheneket, kapálni a kertben, etetni az állatokat. Anna sokszor panaszkodott: „Anya, miért nem lehet nekünk is olyan életünk, mint a városiaknak? Miért kell mindig dolgozni?” Én csak mosolyogtam, megsimogattam a haját: „Azért kislányom, mert itt legalább együtt vagyunk.”

Aztán Anna kitűnő tanuló lett. Mindig is okos volt, szorgalmas – büszkék voltunk rá. Felvették az ELTE-re, Budapestre költözött. Az első évben még gyakran hazajött, hozta a barátait is. Akkor még nem szégyellte a mi egyszerű házunkat, a sparheltet, amin főztem nekik paprikás krumplit.

De ahogy telt az idő, Anna egyre ritkábban jött haza. Egyre kevesebbet beszélt velünk telefonon is. Ha kérdeztem, hogy mikor látjuk újra, mindig azt mondta: „Most nagyon elfoglalt vagyok, anya. Majd ha lesz időm.”

Aztán tavaly karácsonykor már csak egy SMS-t kaptunk tőle: „Boldog ünnepeket! Sajnálom, hogy nem tudok menni.” Bélával egymásra néztünk – mindketten tudtuk, hogy valami megváltozott.

Most pedig itt ez az üzenet. Anna férjhez megy – és mi nem lehetünk ott. Mert szégyelli a mi világunkat.

Béla csendben ült le mellém az asztalhoz. Látta rajtam a fájdalmat.
– Ne sírj, Mária – mondta halkan. – Ő már más életet él. Talán egyszer majd rájön, mit veszített.

De én nem tudtam nem sírni. Az egész életemet Annának szenteltem. Az ő kedvéért dolgoztam éjjel-nappal, hogy tanulhasson, hogy ne kelljen neki is ugyanazt az életet élnie, mint nekünk. És most… most úgy érzem, mintha eldobott volna magától.

Napokig nem aludtam rendesen. Folyton azon járt az eszem: hol rontottam el? Túl sokat dolgoztam? Túl kevés szeretetet adtam? Vagy éppen túl sokat? Talán szégyenkezik miattunk – a kopott ruháink miatt, a földszagú kezünk miatt?

Egyik este aztán felhívtam Annát. Hosszan kicsöngött, mire felvette.
– Szia anya – szólt bele fáradt hangon.
– Anna… miért? Miért csinálod ezt velünk?
– Anya… kérlek… ne kezdjük el megint. Nem értenéd meg.
– Próbáld elmagyarázni! – kérleltem.
– Az új családom… ők mások. Gazdagok, műveltek… Nem akarom, hogy kinevessenek titeket. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezzétek magatokat.
– De nekünk csak te számítasz! – tört ki belőlem a zokogás.
– Sajnálom anya… tényleg sajnálom.

Letette. Ott maradtam a sötét konyhában egyedül.

Azóta minden nap ugyanazt érzem: ürességet és fájdalmat. A faluban mindenki kérdezgeti: „Mikor lesz az esküvő? Mikor megyünk Pestre?” Csak mosolygok kínomban: „Majd ha eljön az ideje.”

Béla próbál erős lenni helyettem is. De látom rajta is a csalódottságot. Esténként csak ülünk egymás mellett némán – két öreg ember egy üres házban.

Néha eszembe jutnak anyám szavai: „A gyerekek nem a miénkek örökre.” De én sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lesz elengedni Annát.

A napokban kaptam egy képet Annáról az interneten: fehér ruhában állt egy elegáns teremben egy magas férfi mellett. A mosolya szép volt – de én tudtam, hogy valami hiányzik belőle.

Vajon egyszer majd visszanéz erre az időszakra és megbánja? Vajon rájön majd valaha is, hogy az igazi szeretet nem pénz vagy rang kérdése?

Én csak egy egyszerű vidéki asszony vagyok – de a szívem tele van szeretettel és fájdalommal.

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszítettem a lányomat?