A lányom szégyell engem, mert szegény vagyok – Egy magyar anya szívszorító vallomása

– Anya, kérlek, ne gyere be a házba cipőben! – Dóra hangja élesebben hasított át a nappalin, mint a novemberi szél a gangon. Megálltam az ajtóban, kezemben a Lidl-szatyorral, benne a leárazott kenyérrel és pár szem almával. A házban, ahová most már csak vendégként léphettem be, minden csillogott: hófehér falak, üvegpolcok, illatos gyertyák. Dóra férje, Gábor, épp a laptopján dolgozott, rám se nézett.

– Bocsánat, csak… – kezdtem volna mentegetőzni, de Dóra már elvette a szatyrot.

– Majd én elrakom – mondta halkan, de éreztem a feszültséget. Aztán gyorsan hozzátette: – Anya, tudod, hogy Gábor anyukája mennyire ügyel a rendre.

Leültem az előszobában a padra. A kabátom régi volt, a cipőm sarka kopott. Dóra új ruhában volt, elegáns blúzban és szűk nadrágban. Az arca feszült volt, mintha attól félne, hogy valaki meglát minket együtt.

Gyerekkorában Dóra mindig hozzám bújt esténként. Egyedül neveltem őt, miután az apja elhagyott minket. Akkoriban egy zuglói panelban éltünk, gyakran hónap végén már csak krumplileves jutott vacsorára. De sosem panaszkodtam. Mindig azt mondtam neki: „A szeretet többet ér minden pénznél.”

Most viszont úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Dóra férje családja gazdag: saját cégük van, balatoni nyaralóval és budai villával. Az esküvőjükön is idegennek éreztem magam – mindenki drága ruhában volt, én meg a turkálóból vettem egy egyszerű ruhát. Akkor még azt hittem, hogy Dóra büszke rám.

Aznap este vacsoránál Gábor anyja is ott volt. Kifinomult mozdulatokkal kanalazta a levest.

– Milyen szép ez az asztalterítő! – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.

– Igen, Olaszországból hoztuk – mondta Gábor anyja. – Tudja, nálunk fontos a minőség.

Dóra zavartan nézett rám. Éreztem, hogy feszeng. Próbáltam nem észrevenni.

Vacsora után Dóra félrehívott a konyhába.

– Anya, kérlek… ne beszélj annyit arról, hogy régen mennyit nélkülöztünk. Gábor családja nem érti ezt. Nem akarom, hogy sajnáljanak engem.

Szavak nélkül álltam ott. Mintha arcul csaptak volna. Az egész életemet azért dolgoztam végig két műszakban, hogy neki jobb legyen – most pedig szégyenkezik miattam?

– Te szégyellsz engem? – kérdeztem halkan.

Dóra nem válaszolt azonnal. Csak lesütötte a szemét.

– Nem… csak… szeretném, ha minden rendben lenne – suttogta végül.

Aznap este sírva mentem haza az albérletembe. A falak vékonyak voltak, hallottam a szomszéd tévéjét. Lefeküdtem az ágyra és csak bámultam a plafont. Vajon tényleg én vagyok az oka annak, hogy Dóra nem érzi magát elég jónak ebben az új világban?

Másnap reggel felhívott.

– Anya, ne haragudj… csak annyira nehéz minden mostanában – mondta remegő hangon.

– Tudod, mennyit dolgoztam érted? – kérdeztem halkan. – Mindent feladtam érted. És most úgy érzem, mintha nem lennék elég jó.

– Nem erről van szó… csak félek attól, hogy kinevetnek minket – suttogta.

– Kit érdekel mások véleménye? Én mindig büszke voltam rád! – fakadtam ki.

Dóra sírt a vonal túlsó végén.

A következő hetekben kevesebbet találkoztunk. Ő elfoglalt volt az új családjával és munkájával. Én pedig egyre magányosabbnak éreztem magam. A munkahelyemen is egyre nehezebb volt: az új főnököm fiatalabb nálam és lenézően beszél velem. Néha úgy érzem, mintha mindenki csak azt nézné, mit nem tudok megadni másoknak.

Egy vasárnap délután Dóra váratlanul beállított hozzám. Nem szólt előre. Csak állt az ajtóban könnyes szemmel.

– Anya… hiányzol – mondta halkan.

Átöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a válla.

– Sajnálom… csak annyira féltem attól, hogy elveszítelek ebben az új életben – suttogtam.

Dóra rám nézett.

– Én is félek… De te vagy az anyám. És szeretlek – mondta könnyek között.

Aznap este együtt főztünk paprikás krumplit. Nevetve pucoltuk a krumplit és meséltünk egymásnak régi történeteket. Rájöttem: lehet, hogy sosem leszek gazdag vagy elegáns – de anya vagyok. És ez mindennél többet ér.

De vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy egyszer majd Dóra is büszke legyen rám? Vagy örökre ott marad köztünk ez a láthatatlan fal?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki szégyelli azt, akit szeretnie kellene?