„A lányom mindig azt mondta, nem akar gyereket. Most könyörög a segítségemért, és nem tudom, elég erős vagyok-e hozzá”

– Anya, kérlek… nem bírom tovább! – Dóra hangja remegett a telefonban, mintha minden eddigi magabiztossága egyszerre omlott volna össze. Az asztalnál ültem, a konyhában, a reggeli kávém már kihűlt, de a szívem hevesen vert. Soha nem hallottam még így sírni a lányomat.

Dóra mindig is különc volt. Már tizenhét évesen kijelentette: „Anya, én soha nem akarok gyereket. Nem minden nőnek ez az útja.” Akkor még próbáltam meggyőzni, hogy majd meggondolja magát, de az évek alatt elfogadtam. Sőt, büszke voltam rá, hogy kiáll a saját útjáért. A családi ebédeken is rendre megvédtem őt a nagynénik csipkelődéseitől:

– Hagyjátok már! Dóra tudja, mit akar az élettől.

Most viszont ott ültem a konyhában, és hallgattam, ahogy a lányom zokogva könyörög segítségért. Azt mondta, nem bírja egyedül. Hogy minden túl sok lett. Hogy a férje, Gábor, egyre többet dolgozik, és ő egész nap egyedül van a kisbabával. Azzal a kisfiúval, akiről azt hittem, sosem lesz az életem része.

A szülés után Dóra teljesen megváltozott. Eleinte azt hittem, csak a fáradtság beszél belőle. De ahogy teltek a hetek, egyre zárkózottabb lett. Már nem hívott fel naponta, csak néha írt egy-egy rövid üzenetet: „Jól vagyunk.” Aztán egy este Gábor keresett meg:

– Erzsi néni, beszélhetnénk? Dóra nagyon rosszul van… Nem tudom, mit csináljak.

Akkor jöttem rá, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam. Másnap reggel már ott voltam náluk Zuglóban. Dóra sápadtan ült az ágy szélén, a kis Bence sírt mellette. Próbáltam átvenni tőle a babát, de csak megrázta a fejét:

– Nem akarom… Nem tudom szeretni… – suttogta.

A szívem összeszorult. Hogy lehet ilyet mondani? De láttam rajta: tényleg szenved. Az anyaság súlya ránehezedett, és összeroppant alatta.

– Dóra, ez nem szégyen – próbáltam vigasztalni –, sok nő küzd ezzel. Segítünk neked.

De ő csak sírt tovább. Gábor tanácstalanul állt az ajtóban.

– Anyósom, én tényleg mindent megpróbáltam… De mintha nem ismernék rá.

Aznap este Bencét ringattam el először az életemben. Olyan kicsi volt és védtelen… Dóra közben az ágyban feküdt, hátat fordítva mindenkinek. Azt hittem, majd másnapra jobban lesz – de nem lett.

Hetek teltek el így. Én ingáztam Újpest és Zugló között: főztem, mostam, takarítottam, Bencét pelenkáztam. Dóra néha felült az ágyban, néha rám nézett üres tekintettel.

Egyik este leültem mellé:

– Kislányom, kérlek… mondd el, mi bánt!

– Anya… én ezt nem akartam – tört ki belőle újra a sírás. – Megpróbáltam… De nem érzem magam anyának. Mindenki azt várja tőlem, hogy boldog legyek… De csak félek és szégyellem magam.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

A család közben egyre türelmetlenebb lett. Anyám – Dóra nagymamája – minden vasárnap felhívott:

– Erzsi! Mi folyik ott? Hát nem tudod rendbe hozni?

A testvérem is beszólt:

– Ha ennyire nem bírja a gyereket, minek szült?

De én tudtam: ez nem ilyen egyszerű.

Egyik délután Dóra orvosa hívott:

– Erzsébet asszony, Dórának szülés utáni depressziója van. Szüksége lenne pszichológusra is.

Akkor értettem meg igazán: ez nem csak hiszti vagy lustaság. Ez betegség.

Elkezdtem szervezni mindent: időpontot kértem pszichológushoz, beszéltem Gáborral is:

– Gábor, most nekünk kell összefognunk! Dórának támogatás kell, nem ítélkezés.

Nehéz volt minden nap újra és újra erőt venni magamon. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: én sem bírom tovább. Hajnali háromkor Bence sírására kelni… napközben főzni három emberre… közben aggódni a lányomért…

Egy este Dóra odajött hozzám a konyhába. Csendben állt mögöttem pár percig, majd megszólalt:

– Anya… köszönöm.

Megfordultam. A szemei vörösek voltak a sírástól, de először láttam benne valami halvány reményt.

– Próbálok jobban lenni – mondta halkan. – De félek… Mi van, ha sosem leszek jó anya?

Átöleltem.

– Senki sem születik tökéletes anyának. De te már most mindent megteszel Bencéért… és én itt vagyok neked.

Azóta eltelt pár hónap. Dóra lassan javul. Már néha mosolyog Bencére. Néha még mindig rám tör a kétség: vajon jól csinálom-e? Elég vagyok-e neki? Elég vagyok-e magamnak?

Most itt ülök este a kanapén, Bence alszik mellettem a kiságyban. Dóra csendben olvasgat a fotelben. Nézem őket – és azon gondolkodom: vajon hány anya érzi magát így Magyarországon? Hányan szégyellik bevallani az érzéseiket? És vajon mi anyák – tudunk-e egymásnak segíteni?