A lányom kitiltott az esküvőjéről – tényleg ezt érdemlem?

– Anya, kérlek… ne gyere el az esküvőmre. – Ezek a szavak úgy csapódtak belém, mint egy jeges szélvihar a Balaton partján novemberben. Ott állt előttem Dóri, a lányom, akit húsz évig öleltem, vigasztaltam, akinek minden könnycseppjét letöröltem. Most pedig az arca kemény volt, a szemei vörösek a sírástól, de eltökéltek.

– Dóri, ezt nem gondolhatod komolyan! – próbáltam elkapni a tekintetét, de ő csak a földet nézte.

– De. Sajnálom, anya. Nem akarom, hogy ott legyél. – A hangja remegett, de nem engedett.

Az egész nappali hirtelen idegenné vált. A falon ott lógtak a régi fotók: Dóri első napja az iskolában, a közös balatoni nyaralásaink, a karácsonyi vacsorák. Mindegyik képen mosolygunk. Most viszont úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

Visszaültem a kanapéra, kezemmel görcsösen markoltam a párnát. A férjem, Laci csak némán állt az ajtóban, nem mert megszólalni. Tudta ő is, hogy ez most kettőnk harca lesz.

– Miért? – kérdeztem végül halkan. – Mit tettem, amiért ezt érdemlem?

Dóri nagyot sóhajtott. – Tudod te jól. Azóta sem kértél bocsánatot.

A szívem összeszorult. Egy évvel ezelőtt történt minden. Egy veszekedés közben – amikor Dóri bejelentette, hogy hozzá akar menni Zolihoz – elvesztettem a fejem. Azt mondtam neki: „Ha ezt megteszed, többé ne számíts rám!” Nem gondoltam komolyan. Csak féltem attól, hogy Zoli nem jó ember neki. Hallottam pletykákat róla: hogy iszik, hogy lusta dolgozni… De Dóri szerette őt.

Azóta sem tudtam igazán bocsánatot kérni. Mindig csak kerülgettük a témát. Ő pedig egyre távolabb került tőlem.

– Dóri… tudom, hibáztam – próbáltam közelebb lépni hozzá –, de én csak féltelek! Anyaként…

– Nem kell mindig mindent irányítanod! – vágott közbe élesen. – Ez az én életem! És ha tényleg szeretnél, elfogadnád a döntésemet.

Laci végre megszólalt: – Lányok, kérlek…

De Dóri csak megrázta a fejét. – Anya, én most megyek. Kérlek, ne keresd velem a kapcsolatot egy ideig.

Az ajtó becsapódott mögötte. A csend szinte fájt.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Laci próbált vigasztalni.

– Majd megbékéltek… mindig így volt – mondta halkan.

De most valahogy minden másnak tűnt. Az egész életemet Dóri köré építettem: minden reggel őt ébresztettem, minden este aggódtam érte. Most pedig úgy éreztem magam, mintha valaki kitépte volna a szívemet.

A következő hetekben mindenki kerülte a témát. Az anyósom is csak annyit mondott: „Majd elmúlik.” A barátnőim próbáltak biztatni: „Majd megbocsát.” De én tudtam, hogy ez most más.

Az esküvő napján egyedül ültem otthon. A szomszédok autói egymás után gördültek el a ház előtt – mindenki tudta, hova mennek. Éreztem a szégyent és a fájdalmat egyszerre.

Este Dóri képeit nézegettem a telefonon. Az egyik fotón Zolival nevetnek – boldognak tűnik. Vajon tényleg boldog? Vagy csak el akarja hitetni velem?

Laci késő este jött haza az esküvőről. Csendben levetkőzött, majd leült mellém.

– Szép volt az esküvő – mondta halkan. – Dóri is kérdezett rólad…

– Mit mondott? – kérdeztem reménykedve.

– Csak annyit: „Remélem, anya egyszer majd megérti.”

Sírtam azon az éjszakán. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom-e rá vagy magamra haragszom jobban.

Azóta eltelt három hónap. Dóri nem keresett. Én sem mertem írni neki. Minden nap azon gondolkodom: tényleg ennyit ér egyetlen rossz mondat? Egy hirtelen kimondott fenyegetés miatt elveszítheted azt, akit a legjobban szeretsz?

A családunk széthullott egyetlen pillanat alatt. Azóta is keresem a választ: hogyan lehet helyrehozni azt, amit elrontottunk? Vajon van még visszaút?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy tényleg elég egyetlen rossz döntés ahhoz, hogy mindent elveszítsünk?