„A lányom eladja a lakás felét – de hová megyek én?” – Egy anya drámai vallomása a családi örökségről és árulásról
– Anya, nekem most tényleg szükségem van erre a pénzre! – kiáltotta Zsófi, miközben az ajtófélfának támaszkodott, karba tett kézzel. A hangja remegett, de a tekintete kemény volt. Én csak ültem a konyhaasztalnál, a kezem reszketett a csésze felett, és próbáltam felfogni, hogy a saját lányom most akarja eladni a lakás felét, ahol együtt élünk.
Nem így képzeltem el az öregedést. Amikor tíz éve, miután apám meghalt, megörököltem ezt a kétszobás lakást Zuglóban, azt hittem, végre biztonságban vagyunk. Akkoriban még mindkét gyerekem – Zsófi és Bence – velem lakott. Dolgoztam a postán, minden fillért félretettem, hogy nekik jobb legyen. Amikor eljött az idő, úgy döntöttem, igazságos leszek: mindkettőjüknek odaíratom a lakás felét. „Így legalább nem lesz vita” – gondoltam naivan.
Most itt ülök, 67 évesen, és azt hallgatom, hogy Zsófi el akarja adni a részét egy vadidegennek. – És én? – kérdeztem halkan. – Hová megyek majd? Mi lesz velem?
– Anya, te mindig csak magadra gondolsz! Nekem is van életem! – csattant fel Zsófi. – A Gáborral albérletben vagyunk, jön a baba, kell a pénz! Nem tudok máshonnan szerezni.
Bence ekkor lépett be az ajtón. – Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva.
– A húgod el akarja adni a lakás felét – mondtam keserűen.
Bence arca elvörösödött. – Zsófi, ezt nem teheted! Ez anya otthona! Nem fogod csak úgy kidobni!
– Nem dobom ki! De szükségem van arra a pénzre! – vágott vissza Zsófi.
A hangok egyre erősebbek lettek, mintha minden kimondott szó egy újabb repedést ütött volna a családunk falán. Én csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor átírtam a lakást. Milyen büszke voltam magamra! Azt hittem, ezzel megoldok mindent. Most meg úgy érzem, mindent elrontottam.
Azóta minden nap egy rémálom. Zsófi ügyvédhez ment, hirdetéseket nézegetett az interneten. Egyik este azt mondta: – Anya, ha eladom a részemet, az új tulajdonosnak joga lesz beköltözni. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj.
Nem lesz baj? Hogy lehetne nem baj? Mi lesz velem? Ki vesz meg egy lakásrészt úgy, hogy ott él egy idős asszony?
Bence próbált segíteni. – Anya, ha kell, én kifizetem Zsófit. De nekem sincs annyi pénzem…
A testvérek között egyre nőtt a feszültség. Zsófi szerint Bence mindig anyám kedvence volt, Bence szerint Zsófi önző és hálátlan. Én pedig minden este sírtam a fürdőszobában, hogy ne hallják.
Egyik reggel csengettek. Egy fiatal pár állt az ajtóban: – Jó napot kívánok! Mi vagyunk azok, akik érdeklődnek a lakásrész iránt.
A szívem kihagyott egy ütemet. Behívtam őket. Leültek az asztalhoz, nézték a szobákat. A nő kedvesen mosolygott: – Tudja, mi is családot szeretnénk alapítani…
Zsófi ragyogott: – Látod anya? Ők rendes emberek!
De én csak azt láttam magam előtt: idegenek jönnek be az otthonomba. Az emlékek közé. Ahol apám karácsonykor mesélt nekünk. Ahol anyám utoljára megsimogatta az arcomat.
Aznap este Bence átjött hozzám. – Anya, nem hagyom, hogy az utcára kerülj! Ha kell, hitelt veszek fel.
– Nem akarom, hogy miattam eladósodj… – suttogtam.
– Dehogyisnem! Ez a te otthonod! Zsófi meg… hát…
Másnap Zsófi sírva hívott fel: – Anya, ne haragudj rám! Én csak… annyira félek attól, hogy nem tudom megadni a gyerekemnek azt, amit te nekünk adtál.
– Kislányom… én is félek. Félek attól, hogy elveszítelek titeket.
A következő hetekben mindenki ideges volt. A családi ebédek elmaradtak. A szomszéd Marika néni is megjegyezte: – Mi történt magukkal? Olyan csend van mostanában.
Végül Bence talált egy megoldást: felajánlotta Zsófinak, hogy részletekben kifizeti a lakásrészét. Zsófi elfogadta – de már sosem lett olyan köztünk minden, mint régen.
Most is itt ülök ugyanannál az asztalnál. Nézem a régi családi fotókat a falon. Vajon jól tettem-e? Ha nem íratom rájuk a lakást, talán most is együtt lennénk boldogan… Vagy csak halogattam volna az elkerülhetetlent?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki majdnem elveszi az otthonodat? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?