„A lányom el akarja adni a házunkat – talán a fiamnak kellene adnom?” – Egy magyar család titkai és harcai az örökség körül

– Anyu, szerinted mennyit érhet most ez a ház? – hallottam meg a lányom, Zsuzsa hangját a nappali ajtaja mögül. A szívem egy pillanatra kihagyott. Nem akartam hallgatózni, de a hangok átszűrődtek a vékony falon. – Szerintem simán el lehetne adni harmincöt millióért – felelte a vejem, Gábor. – Ha eladnánk, végre vehetnénk egy nagyobb lakást Budapesten.

A kezem remegett, ahogy letettem a teáscsészét. Ez a ház volt mindenünk. Amikor Istvánnal, a férjemmel végre nyugdíjba mentünk, úgy döntöttünk, elhagyjuk a várost, és veszünk egy kis házat vidéken, ahol csend van, madárcsicsergés, és nem kell minden nap a forgalomban ülni. Egész életünkben erre vágytunk. A gyerekeink már felnőttek, Zsuzsa és Gábor Pesten éltek, András fiunk pedig Szegeden dolgozott informatikusként. Azt hittem, most végre békén élhetünk.

De aznap este minden megváltozott bennem. Zsuzsa és Gábor úgy beszéltek a házról, mintha már az övék lenne. Mintha mi, Istvánnal, már nem is számítanánk. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg csak ennyit jelentünk nekik? Egy házat, amit majd el lehet adni?

Másnap reggel István észrevette, hogy valami nincs rendben velem. – Valami baj van? – kérdezte halkan, miközben kávét főzött.
– Csak fáradt vagyok – hazudtam. De egész nap nem tudtam kiverni a fejemből Zsuzsa szavait.

Délután megérkezett András is, hogy meglátogasson minket. Mindig ő volt a csendesebb, visszahúzódóbb gyerekünk. Leült mellém a verandán.
– Anya, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnsz.
– Csak… – kezdtem, de elakadtam. Végül kibukott belőlem: – Tegnap hallottam, ahogy Zsuzsa és Gábor arról beszélnek, hogy eladnák ezt a házat.
András arca elkomorult.
– És te mit szeretnél?
– Nem tudom – suttogtam. – Ez a ház annyi mindent jelent nekem. De félek, hogy ha meghalunk apáddal, ők csak pénzt látnak benne.

András sokáig hallgatott. Végül megszorította a kezem.
– Anya, én sosem akartam tőletek semmit. Nekem ti vagytok fontosak. De ha úgy érzed, hogy Zsuzsa nem becsüli ezt a helyet… talán tényleg jobb lenne, ha rám íratnád.

Aznap este vacsoránál feszültség vibrált köztünk. Zsuzsa próbált kedves lenni, de én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá. Gábor pedig csak a telefonját nyomkodta.
– Anyu, gondolkodtál már azon, mi lesz ezzel a házzal később? – kérdezte hirtelen Zsuzsa.
– Még nem döntöttem el – feleltem keményebben, mint szerettem volna.
– Csak azért kérdezem, mert nekünk nagyon jól jönne egy kis segítség… Tudod, mennyire drága most minden Pesten.
– Tudom – mondtam halkan –, de ez nem csak pénz kérdése.

István rám nézett, és láttam rajta: ő is érzi ezt az űrt köztünk. Az este csendben telt el.

Napokig őrlődtem magamban. Emlékeztem arra az időre, amikor még kicsik voltak a gyerekek. Mindenért megdolgoztunk: reggelente korán keltünk, hogy mindent előkészítsünk nekik az iskolába; esténként együtt vacsoráztunk; hétvégén kirándultunk a közeli erdőbe. Akkor még úgy éreztem: összetartozunk.

Most viszont mintha idegenek lennénk egymásnak. Zsuzsa mindig is ambiciózus volt – mindent el akart érni az életben –, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így fog tekinteni arra a helyre, ami nekünk otthont jelentett.

Egyik este András felhívott.
– Anya, ne aggódj annyit! Akárhogy döntesz is, én elfogadom. De ne hagyd magad befolyásolni senkitől.

Másnap Zsuzsa váratlanul beállított hozzánk egy csokor virággal.
– Anyu, beszélhetnénk? – kérdezte félénken.
Leültünk egymással szemben.
– Tudom, hogy hallottad azt a beszélgetést… Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
– Csak azt szeretném tudni: neked mit jelent ez a ház? – kérdeztem könnyes szemmel.
Zsuzsa sokáig hallgatott.
– Nekem te vagy fontos… De tényleg nagyon nehéz most minden anyagilag. Néha úgy érzem, sosem lesz saját otthonunk Gáborral.
– És ha mi már nem leszünk? Akkor is csak pénzt fog jelenteni neked ez a ház?
Zsuzsa lehajtotta a fejét.
– Nem tudom… Talán igen. De most még itt vagytok nekem.

Aznap éjjel ismét nem jött álom a szememre. Vajon tényleg igazságos lenne Andrásra hagyni mindent? Vagy csak félek attól, hogy Zsuzsa kihasználna minket?

Pár nap múlva leültem Istvánnal beszélgetni.
– Mit gondolsz? Kinek adjuk ezt a házat?
István sokáig hallgatott.
– Én azt szeretném, ha béke lenne köztetek. De azt is tudom: nem lehet mindenkinek megfelelni. Döntsd el te, drágám – mondta halkan.

Végül úgy döntöttem: még nem íratok semmit senkire. Elhívtam mindkét gyerekemet egy vasárnapi ebédre.
– Szeretném, ha tudnátok: ez a ház addig marad közös otthonunk, amíg élünk apátokkal. Utána pedig… majd együtt döntötök róla testvérként. Remélem, hogy akkor is szeretni fogjátok egymást – mondtam könnyek között.

Zsuzsa és András egymásra néztek. Talán most először értették meg igazán: ez nem csak egy ház – ez az életünk története.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi naplementét. Vajon jól döntöttem? Lehet egyáltalán jól dönteni ilyen helyzetben? Ti mit tennétek az én helyemben?