„A húgom terhes lett, és most a házamat akarja – Mit tegyek?” Egy magyar családi dráma, ahol a testvéri kötelékek próbára kerülnek
– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan mondod! – csattantam fel, miközben Eszter a nappalim közepén állt, egyik kezével a hasát simogatta, másikkal pedig a lakásom ablakára mutatott. – Szükségem van erre a házra, Anna. A babának több hely kell, és te úgyis egyedül vagy.
A szívem hevesen vert. Mindig is tudtam, hogy Eszter képes meglepő húzásokra, de erre nem számítottam. Két éve, amikor mindketten betöltöttük a tizennyolcat, eldöntöttük: eladjuk a régi családi házat Kispesten, és veszünk két külön lakást. Ő egy kisebb panelt választott Zuglóban, én pedig egy tágasabb sorházat Soroksáron. Mindketten boldogok voltunk – legalábbis azt hittem.
Most viszont Eszter ott állt előttem, arca kipirult az izgalomtól vagy talán az idegességtől. – Nézd, Anna, nekem most tényleg szükségem van rá. A panelban nincs hely babaszobának, és Gábor is azt mondta, hogy így lenne a legjobb mindenkinek.
– És nekem mi lenne a legjobb? – kérdeztem halkan. – Én is dolgozom, nekem is szükségem van a térre. Nem csak úgy kaptam ezt a házat, keményen megdolgoztam érte.
Eszter szeme könnybe lábadt. – De te legalább egészséges vagy! Nekem ez az utolsó esélyem lehet…
Ez volt az a mondat, ami igazán szíven ütött. Tudtam, hogy Eszternek nehézségei voltak az egészségével – endometriózis miatt éveken át aggódott, hogy talán sosem lehet gyereke. Most végre sikerült teherbe esnie, és mindenki azt várta tőlem, hogy segítsek neki. De vajon meddig kell feláldoznom magam érte?
Anyánk másnap hívott fel. – Anna, gondolj bele! Neked nincs családod, Eszternek viszont most minden segítségre szüksége van. Nem lehetne legalább egy évre cserélni?
– Anya, ez nem ilyen egyszerű! – szorítottam össze a fogaimat. – Én is szeretek itt élni. Ez az otthonom.
– De hát testvérek vagytok! – jött a jól ismert válasz.
A családi ebédeken mindenki erről beszélt. Nagybátyám, Laci bácsi is odasúgta: – Tudod, Anna, az életben néha áldozatot kell hozni azokért, akiket szeretünk.
De ki hoz áldozatot értem? Ezt senki sem kérdezte meg.
Egyik este Gábor is felhívott. – Nézd, Anna, nem akarunk kellemetlenséget okozni. De Eszter nagyon aggódik. Ha nem tudtok megegyezni, lehet, hogy vidékre kell költöznünk anyámékhoz…
A gondolat, hogy Eszter elköltözik Budapestről csak azért, mert én nem engedek a házból… bűntudatot ébresztett bennem. De ugyanakkor dühített is.
Egy héttel később Eszter újra átjött. Most már nem könyörgött – követelt.
– Anna, ez nem igazságos! Mindig te kaptad a jobbat: jobb jegyeket az iskolában, jobb ruhákat karácsonyra… Most végre nekem is jár valami!
– Ez nem így van! – kiáltottam vissza. – Mindig azt éreztem, hogy neked kell mindent odaadnom csak azért, mert te vagy a kisebb!
A vita heves volt és fájdalmas. Végül Eszter sírva rohant ki az ajtón.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg önző vagyok? Vagy csak végre magamért szeretnék élni?
A következő napokban mindenki kerülte a témát. Anyám főzött rám egy nagy adag húslevest („hogy ne legyen olyan nehéz a szíved”), apám pedig csak annyit mondott: – Az élet igazságtalan néha.
Egyik este leültem Eszterrel egy kávézóban. Csendben ültünk egymással szemben.
– Sajnálom – mondta végül halkan. – Csak félek… Félek attól, hogy nem leszek jó anya. Hogy nem tudom majd megadni mindent a gyerekemnek.
– Én is félek – vallottam be. – Félek attól, hogy elveszítem magam ebben az egészben.
Sokáig csak ültünk ott némán.
Végül kompromisszum született: segítek Eszternek felújítani a panelt és átalakítani úgy, hogy legyen helye a babának. Nem cserélünk házat – de segítek neki mindenben.
A család vegyesen fogadta a döntést: voltak, akik szerint önző vagyok, mások szerint végre kiálltam magamért.
De vajon tényleg lehet egyszerre jó testvérnek és önmagunknak is maradni? Ti mit tettetek volna a helyemben?