A hétvégi pihenés helyett anyós-invázió: amikor a takarítás mindent felborít
– Zsófi, ugye tudod, hogy szombaton jövök, és akkor végre rendet rakunk nálatok? – szólt bele a telefonba anyósom, Ilona néni hangja, miközben én épp a pénteki ebéd utáni kávémat kortyolgattam. A szívem kihagyott egy ütemet. Már napok óta arról álmodoztam, hogy ezen a hétvégén végre csak pihenek, olvasok egy kicsit, és talán elmegyünk sétálni a Margitszigetre Ádámmal és a kislányunkkal, Lénával. Ehelyett most a fejemben máris porszívók, felmosók és Ilona néni kritikus tekintete jelent meg.
– Persze, Ilona néni – válaszoltam halkan, próbálva leplezni csalódottságomat. – Minden rendben lesz.
– Remélem is! Tudod, mennyire fontos a tisztaság. Majd hozok házi szappant is, azzal minden folt kijön! – mondta lelkesen.
Letettem a telefont, és csak ültem a konyhaasztalnál. Ádám épp akkor lépett be.
– Mi történt? Olyan vagy, mint aki citromba harapott – kérdezte aggódva.
– Anyukád jön holnap. Nagytakarítás lesz. Nálunk. Megint.
Ádám felsóhajtott. – Tudod, hogy nem lehet nemet mondani neki. Ha egyszer valamit a fejébe vesz…
– De miért mindig nekünk kell alkalmazkodni? Miért nem lehet egyszer csak pihenni? – tört ki belőlem a panasz.
Ádám csak megvonta a vállát. – Majd túléljük valahogy.
Az este feszülten telt. Próbáltam előre gondolkodni: mit kellene elpakolni, mit fog majd Ilona néni szóvá tenni? Vajon megint megtalálja azt a régi foltot a kanapén? És mi lesz, ha Lénának elege lesz az egészből, és hisztizni kezd?
Másnap reggel már hétkor csörgött a kapucsengő. Ilona néni két hatalmas szatyorral állt az ajtóban: egyikben tisztítószerek, másikban frissen sütött pogácsa.
– Jó reggelt! Na, lássuk azt a lakást! – mondta határozottan.
Léna álmosan dörzsölte a szemét, én pedig próbáltam mosolyogni.
A takarítás hadműveletként zajlott. Ilona néni kiosztotta a feladatokat: Ádám ablakot pucolt, én port töröltem és felmostam, Léna pedig próbált elbújni a szobájában.
– Zsófi, ezt a polcot mikor törölted le utoljára? Nézd csak ezt a port! – szólt rám Ilona néni.
– A múlt héten… – motyogtam.
– Hát akkor nem elég alaposan! Majd én megmutatom!
A délelőtt egy véget nem érő kritikafolyammá vált. Mindenhol hibát talált: túl sok játék a nappaliban, morzsák az asztal alatt, vízkő a fürdőszobában.
Ádám próbált közvetíteni:
– Anya, szerintem egész tiszta itt minden…
– Fiam, te férfi vagy, nem veszed észre! Egy ház akkor otthonos, ha ragyog! – vágott vissza Ilona néni.
Léna egyszer csak sírva fakadt.
– Anya, mikor játszunk már? Elegem van ebből!
Leültem mellé a földre, magamhoz öleltem.
– Tudom kicsim, nekem is elegem van…
Ilona néni ekkor odalépett hozzánk.
– Zsófi, ne haragudj rám! Én csak segíteni akarok. Tudom, hogy sok dolgotok van… De nekem fontos, hogy minden rendben legyen nálatok. Ez az én szeretetnyelvem.
Néztem rá: hirtelen megláttam benne az idős asszonyt, aki egész életében másokat szolgált ki. Talán tényleg így tudja kimutatni a szeretetét. De nekem is jogom van ahhoz, hogy néha csak magamra figyeljek.
A délután már csendesebben telt. Ilona néni pogácsát sütött Lénával, én pedig végre leülhettem egy percre. Ádám odahajolt hozzám:
– Sajnálom… Tudom, hogy nem ezt akartad hétvégére.
– Nem baj… Talán legközelebb én mondom meg anyukádnak, hogy most pihenünk – mosolyodtam el fáradtan.
Este Ilona néni elment. A lakás ragyogott – de én kimerültebb voltam, mint valaha.
Most itt ülök az üres nappaliban, és azon gondolkodom: vajon hol húzzuk meg a határt mások elvárásai és a saját igényeink között? Meddig kell alkalmazkodni ahhoz, amit mások jónak tartanak? Ti mit tennétek az én helyemben?