A ház, ami szétszakította a családomat – Egy magyar férfi vallomása a kapzsiságról és a családi sebekről
– Nem jöhetnek be. – Zsuzsa hangja kemény volt, mint a frissen öntött beton. Az ajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha áruló lennék. Odakint anyám és apám álltak, kezükben egy tálca frissen sült pogácsával, arcukon remény és bizonytalanság keveredett.
A szívem majd’ kiszakadt. Tizenöt évig dolgoztam Németországban, hogy ezt a házat felépítsem. Minden hónapban hazaküldtem a pénzt, Zsuzsa intézte az építkezést, én meg csak fényképeken láttam, hogyan nőnek ki a falak a földből. Azt hittem, ha egyszer hazajövök, minden rendben lesz. Együtt leszünk végre, boldogan, ahogy megálmodtam.
De most itt állok az új házunk küszöbén, két világ között. Az egyik oldalon Zsuzsa, akivel mindent újrakezdtem; a másikon anyám és apám, akiknek mindenért hálás vagyok. És én? Én csak egy fáradt férfi vagyok, aki békét akar.
– Zsuzsa, kérlek… – suttogtam. – Csak egy kávéra… Anyámék nem maradnak sokáig.
– Nem érdekel! – csattant fel. – Emlékszel, mit mondtak rólam az esküvőnk után? Hogy csak a pénzed kell nekem! Hogy sosem leszek elég jó neked! Most meg idejönnek, mintha mi sem történt volna?
Anyám szeme könnyes lett. Apám mereven nézett maga elé. A pogácsa illata keveredett a feszültséggel.
– Fiam, ha nem akar minket látni… – kezdte anyám halkan.
– Dehogyisnem! – vágtam rá kétségbeesetten. – Csak… csak most minden olyan új…
Zsuzsa rám villantotta azt a pillantást, amitől még a legkeményebb német főnököm is meghátrált volna. – Ha beengeded őket, én elmegyek.
A levegő megfagyott. A szüleim némán visszafordultak az utcára. Néztem utánuk, ahogy lassan eltűnnek a sarok mögött. Zsuzsa becsapta az ajtót.
Aznap este nem szóltunk egymáshoz. A ház hideg volt és idegen. A falakon még ott voltak az új festék illatai, de már most éreztem: ez nem otthon. Ez csak egy épület.
Másnap reggel Zsuzsa úgy tett, mintha mi sem történt volna. Kávét főzött, kiteregette a ruhákat az udvaron. Én közben azon gondolkodtam: miért lett minden ilyen nehéz? Miért nem lehet egyszerűen csak szeretni egymást?
A következő hetekben egyre több feszültség gyűlt köztünk. Zsuzsa minden fillért számolt: „Ennyi pénzt költöttünk anyagokra! Ennyi ment el a kertre!” Én meg csak hallgattam, és próbáltam elhinni, hogy mindez értünk van.
Egy este aztán felhívtam anyámat.
– Jól vagytok? – kérdeztem halkan.
– Megvagyunk, fiam – felelte anyám. – Tudod… apádnak fáj a szíve. Azt hitte, ha végre hazajössz, minden jobb lesz.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a sötétben, és hallgattam anyám halk sírását.
Aztán jött a karácsony. Zsuzsa nem akarta meghívni a szüleimet. „Elrontanák az ünnepet” – mondta. Én viszont nem bírtam tovább.
– Zsuzsa! Ez így nem mehet tovább! – kiabáltam rá egy este. – Ezek az én szüleim! Az én családom!
– És én? Én nem vagyok család? – zokogta Zsuzsa. – Mindig csak ők! Soha nem én!
Akkor értettem meg: Zsuzsa sosem érezte magát igazán otthon ebben a családban. Mindig kívülálló volt számára mindenki – csak én voltam neki biztos pont.
De most már én sem voltam biztos pont.
Az ünnepek alatt egyedül ültem a nappaliban. A karácsonyfa alatt ott voltak az ajándékok, de senki nem bontotta ki őket. Zsuzsa bezárkózott a hálószobába; én meg csak ültem és bámultam a sötét ablakot.
Egyik este apám hívott.
– Fiam… ha egyszer úgy döntesz, hogy hazajössz hozzánk… mindig lesz helyed nálunk.
A hangja megtört volt, de szeretettel teli.
Eltelt egy év. A ház szép lett: új kerítés, rendezett kert, modern konyha. De bennem valami végleg eltört.
Zsuzsa egyre többet beszélt arról, hogy „ez az én házam is”, „én is dolgoztam érte”. Egyre gyakrabban veszekedtünk pénzen, múlton, sérelmeken.
Egy este aztán összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámékhoz. Anyám sírva ölelt át; apám némán megszorította a vállamat.
Azóta sem beszéltem Zsuzsával hosszabban. A ház ott áll üresen; néha elmegyek előtte és nézem az ablakokat. Vajon mit ér az egész? Egy élet munkája… és mégsem lett belőle otthon.
Most itt ülök anyámék konyhájában, nézem az öregedő kezüket, hallgatom apám halk szuszogását este a tévé előtt… és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet választani család és család között? Vagy mindent elveszít az ember végül?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?