A ház, ahol már csak a múlt lakott – Mária története a falu szélén

– Ne sírj már, Anna, kérlek! – suttogtam a kislányomnak, miközben a hideg konyhakövön ültem vele a karomban. A hajnal még csak derengeni kezdett, de én már órák óta ébren voltam. Aznap éjjel Péter nem jött haza. Először azt hittem, csak késik, aztán hogy valami baja esett. De amikor reggel megtaláltam a cetlit az asztalon – „Ne keressetek!” –, valami végleg eltört bennem.

A házunk a falu legvégén állt, túl a patakon, ahol már csak a mező kezdődött. Régen szerettem ezt a helyet: a csendet, a madarakat, a régi diófát az udvaron. Most viszont minden egyes nyikorgó deszka, minden repedés a falon azt suttogta: egyedül vagyok. Egyedül két gyerekkel, egyedül a gondokkal.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Bence, a nagyobbik fiam, miközben álmosan dörzsölte a szemét.

– Csak egy kis por ment a szemembe – hazudtam neki, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire félek.

Aznap reggel minden más volt. A kenyér elfogyott, tej már napok óta nem volt. A boltba menni pénz nélkül? Szégyelltem magam. A szomszédok már régóta furcsán néztek ránk, mióta Péter munkanélküli lett és egyre többet ivott. Most pedig… most már csak mi maradtunk.

Azt hittem, majd segít valaki. Hogy talán Marika néni áthoz egy kis levest, vagy János bácsi megkérdezi, hogy vagyunk. De csak a csend jött át a kerítésen. A faluban mindenki tudta, mi történt – és mindenki hallgatott.

A gyerekek miatt próbáltam erős lenni. Anna egész nap az ölemben ült, Bence pedig csendben rajzolgatott. Néha hallottam, ahogy az udvaron játszó gyerekek nevettek – de az én gyerekeim nem mentek ki hozzájuk. Féltek? Szégyellték magukat? Vagy csak érezték rajtam az aggodalmat?

Egyik este, amikor már csak gyertyafény mellett ültünk – mert az áramot is kikapcsolták –, Bence odabújt hozzám.

– Anya, Péter visszajön?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őket.

Az idő telt. Minden nap újabb kihívás volt: miből főzzek holnap? Honnan szerezzek tűzifát? Kihez forduljak segítségért? A hivatalban csak vállat vontak: „Várjon türelemmel!” – mondták. De mit jelent a türelem egy éhes gyerek mellett?

Egyik délután kopogtak az ajtón. A szívem hevesen vert: talán Péter? De csak az önkormányzattól jöttek.

– Mária, beszélnünk kell – mondta ridegen egy nő. – A gyerekek helyzete… aggályos. Ha nem változik valami, kénytelenek leszünk lépni.

A földbe gyökerezett a lábam. Elveszik tőlem őket? Az én hibám lenne minden?

Aznap éjjel nem aludtam. Csak ültem az ablakban és néztem a sötét udvart. Eszembe jutottak anyám szavai: „Az élet nem igazságos, de mindig van választásod.” De milyen választásom maradt?

Másnap reggel összeszedtem magam. Elmentem a boltba és kértem hitelbe kenyeret.

– Mária, tudod te is… – kezdte a boltosnéni.

– Tudom – vágtam közbe halkan –, de most nincs más lehetőségem.

Hazafelé találkoztam Marika nénivel.

– Hallottam Péterről… – mondta halkan.

– Igen – feleltem röviden.

– Ha kell valami… szólj! – tette hozzá gyorsan, de láttam rajta, hogy inkább csak udvariasságból mondja.

Az idő telt. Egyre nehezebb lett minden. A gyerekek betegeskedtek, Anna lázas lett. Az orvos messze volt, busz alig járt. Egyik este Bence sírva fakadt:

– Anya, én nem akarok itt lakni! Miért nem megyünk el innen?

Nem tudtam mit mondani neki. Hová mehetnénk? Ki fogadna be minket?

Aztán egy nap levelet kaptam Pétertől. Csak annyi állt benne: „Sajnálom.” Semmi több.

A harag és a fájdalom egyszerre tört rám. Miért pont most? Miért ilyen kevés? Miért hagyott itt minket?

A faluban közben egyre többen kezdtek suttogni rólunk. „Szegény Mária…” „Bezzeg régen milyen rendes család voltak…” „Biztos ő is hibás benne…” Ezeket hallottam vissza.

Egy este Bence odajött hozzám:

– Anya, te is hibás vagy abban, hogy apa elment?

A szívem összeszorult.

– Nem tudom, Bence – mondtam őszintén –, de most csak az számít, hogy együtt vagyunk.

Azóta is minden nap harcolok: magammal, a világgal, a múlt árnyaival. Néha úgy érzem, nincs tovább. Máskor meg látom Annát mosolyogni vagy Bencét nevetni – és akkor tudom: értük érdemes küzdeni.

De vajon meddig lehet bírni ezt egyedül? Meddig tart ki az ember ereje ott, ahol már csak a múlt lakik?