A ház, ahol a farmer tabu – Egy család, szabályok és az önmagamért vívott harc története

– Goran, vedd le azt a nadrágot, vagy elhagyod a házamat! – harsant fel Ljiljana néni hangja, ahogy beléptem Milena családjának nappalijába. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt, és csak Milena kezének szorítása tartott vissza attól, hogy azonnal kiforduljak az ajtón. Nem értettem, miért ekkora bűn egy egyszerű farmernadrág viselése, de abban a pillanatban világossá vált: ebben a házban a szabályok szentek és sérthetetlenek.

Milena előre figyelmeztetett: „Anyám szerint a farmer a lázadás jele. Nálunk csak ünneplőben lehet asztalhoz ülni.” De én nem gondoltam, hogy tényleg ekkora jelentősége van. Hiszen nálunk otthon, Kispesten, a vasárnapi ebédnél is simán elfért egy laza póló meg egy szakadt farmer. Itt viszont minden más volt. Ljiljana néni tekintete pengeéles volt, ahogy végigmért. A szobában csend lett, csak az óra kattogása hallatszott.

– Goran, te nem érted ezt – szólt közbe Milena halkan, de határozottan. – Itt mindenki így nőtt fel. Anyu szerint a rend tartja össze a családot.

– De hát ez csak egy nadrág! – fakadtam ki. – Nem az számítana inkább, hogy ki vagyok?

Ljiljana néni ajka megremegett. – Aki nem tiszteli a szabályokat, az minket sem tisztel.

A vacsora alatt feszülten ültem az asztalnál, Milena apja, László bácsi csak bólintott felém, mintha azt mondaná: „Jobb lesz, ha alkalmazkodsz.” Milena öccse, Bence kuncogott magában, de amikor Ljiljana ránézett, ő is elhallgatott. A leves forró volt és sós – vagy talán csak a könnyeim ízét éreztem.

Az este végén Milena utánam jött az előszobába.

– Sajnálom, Goran. Anyám ilyen. Mindig is ilyen volt. Amióta apám elvesztette a munkáját a gyárban, mindenhez görcsösen ragaszkodik. Azt hiszi, ha mindent kézben tart, nem omlik össze a világunk.

– De hát én csak szeretlek téged – suttogtam. – Nem akarok szerepet játszani.

Milena szeme megtelt könnyel. – Tudom. De ha engem szeretsz, próbáld megérteni őt is.

Hazafelé menet a villamoson azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire fontosak ezek a szabályok? Vagy csak kapaszkodók egy széteső világban? Otthon anyám megkérdezte:

– Na, hogy ment?

– Mint egy vizsgán – feleltem keserűen.

Másnap Milena üzenetet írt: „Anyu azt mondta, addig nem jöhetsz vissza, amíg nem öltözöl rendesen.”

Dühös voltam. Megalázva éreztem magam. De valahol mélyen megértettem Ljiljanát is. Az ő generációja másban nőtt fel: ott a külsőségek jelentették a biztonságot. Náluk egy farmer nem csak ruha volt – hanem veszély.

Napokig vívódtam magamban. Feladjam önmagam egy lány kedvéért? Vagy harcoljak azért, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok? Egyik este Milena hívott:

– Goran, beszéljünk. Anyuval is szeretnék beszélni.

Visszamentem hozzájuk. Ezúttal öltönyt vettem fel – de a farmeromat vittem magammal egy zacskóban.

A nappaliban leültem Ljiljana néni elé.

– Szeretnék valamit mondani – kezdtem remegő hangon. – Tudom, hogy maga szerint a szabályok fontosak. De nekem is van egy szabályom: mindig önmagamat adom. Ezért most itt van a farmerom. Ha azt akarja, leveszem az öltönyt és felveszem ezt. Ha nem fogadnak el így, akkor inkább nem jövök többet.

Milena anyja döbbenten nézett rám. Hosszú csend következett.

– László! – szólt oda férjének. – Te mit gondolsz?

László bácsi sóhajtott. – Talán ideje lenne engedni egy kicsit…

Ljiljana néni szeme megtelt könnyel. – Én csak féltelek titeket… Nem akarom, hogy elveszítsük egymást.

Milena odalépett hozzá és átölelte.

Aznap este együtt vacsoráztunk – én farmerban ültem az asztalhoz először ebben a házban.

Azóta sok minden változott. Ljiljana néni néha még mindig szigorú, de már tud mosolyogni is azon, ha valaki farmerban jön vendégségbe. Milenával együtt tanultuk meg: néha ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy önmagunk maradjunk egy olyan világban, ahol mindenki mást vár tőlünk.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg megéri harcolni önmagunkért? Vagy jobb lenne egyszerűen beolvadni? Ti mit tennétek a helyemben?