„A gyerekeim otthonba akarnak rakni, pedig még annyi élet van bennem!” – Egy magyar anya vallomása

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze felett. A hangjában türelmetlenség bujkált, amitől összeszorult a szívem.

– Igen, Zsófikám – feleltem halkan, de határozottan. – Nem akarok otthonba menni. Még tudok magamról gondoskodni.

A fiam, Gábor is ott ült, karba tett kézzel, szigorú arccal. – Anya, ez nem csak rólad szól. Mi aggódunk érted. Mi lesz, ha elesel? Mi lesz, ha valami baj történik?

A szavak úgy csapódtak belém, mint a hideg esőcseppek egy novemberi reggelen. Az utóbbi hónapokban egyre ritkábban látogattak meg. Ünnepeken összegyűltünk ugyan, de a beszélgetések felszínesek voltak, mindenki sietett haza. Most pedig itt ülnek előttem, és arról beszélnek, hogy ideje lenne elhagynom azt a házat, ahol negyven évet éltem le.

A férjem, Laci már öt éve nincs velünk. Azóta egyedül vagyok ebben a nagy házban. Néha tényleg magányosnak érzem magam – főleg esténként, amikor csak a falióra kattogása hallatszik. De még mindig szeretek kertészkedni, főzni, olvasni. A szomszéd Marika néni is gyakran átjön beszélgetni. Nem érzem magam tehetetlennek.

– Tudod, anya – folytatta Zsófi –, az otthonban mindig lesz melletted valaki. Nem leszel egyedül.

– De én nem akarok idegenek között élni! – fakadtam ki. – Nekem ez az otthonom! Itt minden tárgyhoz emlék fűz. Itt nőttetek fel ti is!

Gábor felsóhajtott. – Mi is szeretnénk segíteni, de nekünk is ott van a családunk, a munka… Nem tudunk minden nap itt lenni.

– Nem is kérem! – mondtam dacosan. – Csak azt szeretném, ha hinnétek bennem. Ha látnátok, hogy még mindig képes vagyok élni.

Aztán csend lett. Zsófi a telefonját nézte, Gábor az ablakon bámult ki. Éreztem, hogy mindketten máshol járnak gondolatban.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még kicsik voltak, amikor együtt sütöttünk-főztünk, amikor Laci minden vasárnap elvitt minket kirándulni a Pilisbe. Akkoriban úgy éreztem, minden rendben van. Most viszont mintha egyre távolabb kerülnénk egymástól.

Másnap reggel Marika néni átjött egy tál friss pogácsával.

– Olyan levertnek tűnsz, Éva – mondta együttérzően. – Mi történt?

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, az én fiamék is próbáltak rábeszélni az otthonra – sóhajtott fel. – De én sem mentem bele. Az embernek joga van eldönteni, hogyan akarja leélni az életét.

Ezek a szavak erőt adtak. Elhatároztam, hogy beszélek a gyerekeimmel még egyszer – de most nem engedek.

A következő hétvégén újra eljöttek. Már az ajtóban láttam rajtuk a feszültséget.

– Anya, gondolkodtál azon, amit mondtunk? – kérdezte Gábor.

– Igen – feleltem határozottan. – És arra jutottam: nem megyek otthonba. Ha aggódtok értem, inkább segítsetek abban, hogy itthon maradhassak biztonságban. Lehet szerelni kapaszkodót a fürdőbe, vagy beállítani egy vészjelzőt… De nem akarom elhagyni az otthonomat.

Zsófi szeme könnyes lett.

– Anya… mi csak jót akarunk neked.

– Tudom – mondtam csendesen –, de nekem most erre van szükségem: hogy bízzatok bennem.

Hosszú beszélgetés következett. Elmondtam nekik mindent: mennyire fáj az elutasításuk, mennyire hiányoznak nekem azok az idők, amikor még fontos voltam nekik nem csak teherként.

Végül megegyeztünk: segítenek átalakítani a házat biztonságosabbá, és gyakrabban jönnek majd látogatni.

Azóta eltelt pár hét. Még mindig félek attól, hogy egyszer tényleg elveszítem az önállóságomat. De most legalább érzem: harcoltam magamért.

Néha azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz elfogadni az idő múlását? Miért hiszik azt a gyerekeink, hogy csak akkor vagyunk biztonságban és boldogok, ha már nem dönthetünk magunkról? Ti mit tennétek a helyemben?