A fiam titokban házasodott külföldön – Anyaként hogyan dolgozzam fel, hogy kihagytak az esküvőből?

– Hogy tehetted ezt velünk, Jakab? – A hangom remegett, ahogy a telefonba suttogtam, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. A férjem, László csak némán ült mellettem a kanapén, szorosan fogta a kezem, mintha attól félne, hogy darabokra hullok.

Jakab, az egyetlen fiam, akit mindennél jobban szerettem, most ott ült a világ másik végén, egy stockholmi albérletben, és épp azt magyarázta nekem, hogy miért nem szólt előre az esküvőjéről.

– Anya, kérlek… Nem akartam ebből nagy ügyet csinálni. Tudod, mennyire feszült mindig a hangulat, amikor Emesét szóba hozom. Nem akartam újabb veszekedést.

Emese. Az a lány, akit sosem tudtam igazán elfogadni. Amikor először bemutatta nekünk, valami furcsa érzés fogott el. Nem volt vele semmi baj – kedves volt, udvarias –, de valahogy mindig úgy éreztem, mintha elvenné tőlem a fiamat. László próbált békíteni: „Juli, adj neki egy esélyt! Jakab boldog vele.” De én csak azt láttam, hogy Emese más: nem beszélte a családi nyelvünket, nem értette a szokásainkat. És amikor Jakab bejelentette, hogy Svédországba költöznek együtt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot.

Azóta is minden nap beszéltünk videón. De most… most úgy éreztem, mintha soha nem is ismertem volna igazán a saját fiamat.

– Nem akartam megbántani titeket – mondta halkan Jakab. – De emlékszel tavaly karácsonyra? Amikor Emese szóba hozta az ünnepi menüt, és te azt mondtad neki: „Nálunk ez így szokás.” És amikor László megpróbált viccelődni vele, de csak kínos csend lett belőle…

– Az más volt! – vágtam közbe. – Csak szerettem volna, ha ő is része lesz a családnak.

– De anya… mindig úgy érezte magát nálatok, mintha vizsgáztatnátok. Én is…

A szavak megsebeztek. Vajon tényleg ennyire rossz anya voltam? Mindig csak jót akartam neki! László megszorította a kezem.

– Jakab – szólt bele végül ő is –, tudod jól, hogy mi mindig melletted álltunk. De ezt… ezt nehéz feldolgozni.

Jakab sóhajtott.

– Sajnálom. De Emese családja sem tudott eljönni. Csak ketten voltunk a városházán. Egyszerűen… könnyebb volt így.

Könnyebb volt így… Hát ennyit jelentünk neki? Egy pillanatig csend lett. Hallottam a háttérben Emese halk hangját: „Mondd meg anyukádnak, hogy szeretettel gondolunk rájuk.”

Egy évvel ezelőtt még együtt főztük a töltött káposztát karácsonykor. Most pedig egy idegen országban házasodott meg a fiam – nélkülem.

Aznap este nem tudtam aludni. László csendben olvasott mellettem az ágyban.

– Juli – szólalt meg halkan –, lehet, hogy tényleg túl szigorúak voltunk vele. Talán tényleg félt attól, hogy újabb vita lesz.

– De hát csak azt akartam, hogy boldog legyen! – tört ki belőlem újra a sírás.

Másnap reggel Jakab újra hívott.

– Anya… kérlek… ne haragudj ránk. Szeretném, ha egyszer eljönnétek hozzánk Stockholmban. Megmutatnánk nektek az új életünket.

Hallgattam egy darabig.

– Nem tudom… idő kell hozzá – mondtam végül. – De szeretlek. Mindig szeretni foglak.

A következő hetekben minden nap azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudtam elfogadni Emesét? Miért nem tudtam elengedni Jakabot?

A barátnőim mind azt mondták: „Majd megbékélsz.” De én csak üresnek éreztem magam. A Facebookon láttam egy képet: Jakab és Emese kézen fogva sétálnak egy svéd parkban. A fiam mosolygott – olyan boldognak tűnt.

Vajon tényleg jobb így neki? Vajon tényleg csak én vagyok túl érzékeny?

Egy este Lászlóval leültünk beszélgetni.

– Juli – mondta –, lehet, hogy most fáj, de ha szereted Jakabot, el kell engedned egy kicsit. Hadd legyen boldog úgy, ahogy ő szeretné.

Sokáig gondolkodtam ezen. Talán igaza van. Talán tényleg csak az számít, hogy a fiam boldog legyen – még ha ez azt is jelenti, hogy nélkülem hoz döntéseket.

De vajon lehet-e valaha teljesen megbocsátani azt, ha kihagynak az ember életének egyik legfontosabb pillanatából? És vajon képes vagyok-e újra közel kerülni hozzájuk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani a fiatoknak egy ilyen titkot?