„A fiam mindent megkapott, most pedig elveszítem őt” – Egy későn vállalt gyermek nevelésének fájdalmas tanulsága

– Marci, kérlek, legalább most ne csinálj jelenetet! – suttogtam a konyhaajtóban, miközben a férjem, Laci, a nappaliban próbált nyugodtan olvasni. Marci, a tizennyolc éves fiam, épp akkor vágta be maga mögött a szobája ajtaját, hogy az egész ház beleremegett.

– Nem érdekel! – kiáltotta vissza. – Nem fogok elmenni a nagyihoz hétvégén! Unalmas, és különben is, nekem programom van!

Ott álltam a konyhában, kezemben egy tányér meleg rakott krumplival, amit egész délután főztem. Az illata betöltötte a házat, de senki sem akart enni. Laci csak sóhajtott, én pedig próbáltam visszatartani a könnyeimet. Hogy jutottunk idáig?

Negyvenévesen szültem Marcit. Tizenöt évig próbálkoztunk Lacival, mindenféle orvost megjártunk, minden reménytelen hónap után újra és újra összetörtünk. Amikor végre megérkezett hozzánk Marci, úgy éreztem, mintha egy csoda történt volna. Megfogadtam magamban: ő soha nem fog hiányt szenvedni semmiben.

Az első években mindenki azt mondta: „Milyen szerencsés ez a gyerek! Mindene megvan!” És tényleg: Marcinak saját szobája volt már óvodás korában, minden játékot megkapott, amit csak kért. Ha elesett, már rohantam is hozzá; ha sírt, azonnal vigasztaltam. Laci néha szólt: „Talán nem kéne mindent ráhagyni…” De én csak legyintettem.

Az iskolában Marci hamar hozzászokott ahhoz, hogy mindig ő van a középpontban. Ha valami nem tetszett neki, panaszkodott – én pedig bementem az iskolába, és elintéztem mindent. Ha valaki megbántotta, azonnal felhívtam a szülőket vagy a tanárokat. Azt hittem, ezzel védem őt.

Most pedig itt vagyunk: Marci tizennyolc éves, és úgy beszél velem, mintha egy idegen lennék. Semmi nem jó neki: a vacsora hideg, a ruha nem elég márkás, a családi programok unalmasak. Ha pénzt kérek tőle a házimunkáért cserébe – mert már csak így hajlandó segíteni –, szemforgatva adja oda.

Egyik este Laci leült mellém a konyhában.
– Zsuzsa – mondta halkan –, szerinted mi rontottuk el?
– Nem tudom – válaszoltam remegő hangon. – Csak azt akartam, hogy boldog legyen.
– De boldog? – kérdezte vissza Laci.
Nem tudtam felelni.

Másnap reggel Marci szó nélkül elment otthonról. Csak egy üzenetet hagyott: „Ne várjatok vacsorára.” Egész nap azon gondolkodtam: vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen önző? Miért nem tud örülni annak, amije van?

Este, amikor hazaért, próbáltam beszélgetni vele.
– Marci, szeretnék veled beszélni.
– Most nincs kedvem – vágta rá.
– De fontos lenne… – próbálkoztam újra.
– Mindig csak beszélni akarsz! Hagyjatok már békén!

A szívem összeszorult. Laci rám nézett, de ő sem tudott mit mondani. Aznap éjjel alig aludtam. Végiggondoltam az elmúlt éveket: minden ajándékot, minden engedményt, minden pillanatot, amikor inkább megadtam magam Marcinak ahelyett, hogy nemet mondtam volna.

Egyik nap felhívott az anyukám.
– Zsuzsa, mi van veletek? Rég nem hallottam Marciról.
– Nem akar jönni hozzátok – vallottam be halkan.
– Tudod, hogy szereti őt az egész család… De talán túl sokat engedtetek meg neki.
– Tudom… – suttogtam könnyek között.

Azóta próbálok változtatni. Próbálok határokat szabni: ha nem segít otthon, nincs zsebpénz; ha tiszteletlenül beszél velem vagy Lacival, nincs internet. De Marci csak dühösebb lesz tőle. Egyik este azt mondta:
– Utállak titeket! Mindenki másnak normális szülei vannak!

Akkor tört el bennem valami. Bezárkóztam a fürdőszobába és sírtam. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl késő már helyrehozni mindent?

Laci próbál biztatni:
– Még mindig változtathatunk rajta. De ehhez neked is el kell engedned azt a bűntudatot.
De hogyan engedjem el? Hogyan mondjak nemet annak a fiúnak, akit annyi év várakozás után kaptam meg?

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze kihűlt teával és azon gondolkodom: vajon más is így járt? Más is elveszítette már a gyermekét azért, mert túl sokat adott neki? Vagy még van remény arra, hogy visszakapjam Marcit?

Mit gondoltok? Lehet még változtatni egy elkényeztetett gyereken? Vagy örökre elveszítettem őt?