„A fiam azt mondta, jobb lenne, ha nem jönnék el az esküvőjére” – Egy anya szívszorító vallomása

– Anya, kérlek, ne haragudj, de úgy gondoljuk, jobb lenne, ha nem jönnél el az esküvőnkre.

A szívem egy pillanatra kihagyott. Ott álltam a konyhában, a kezemben a telefon remegett. A fiam hangja olyan hideg volt, mintha egy idegen beszélne hozzám. Nem értettem. Csak néztem a falat, és próbáltam felfogni a szavakat.

– De hát miért, Kristóf? – kérdeztem halkan, miközben a könnyeim már csípni kezdték a szemem.

– Ne vedd magadra, anya – mondta gyorsan. – Ez egy szűk körű ünnepség lesz, csak a legközelebbi családtagokkal. Tudod, hogy Zsófi családja is nagyon zárkózott… Nem akarunk feszültséget.

Feszültséget? Hát én lennék a feszültség forrása? A saját fiam esküvőjén?

Aznap este órákig ültem a sötétben. A férjem, Gábor már évekkel ezelőtt meghalt, Kristóf volt az egyetlen gyermekem. Mindent megtettem érte. Egyedül neveltem fel, dolgoztam két munkahelyen, hogy mindene meglegyen. Minden este együtt vacsoráztunk, együtt tanultunk, együtt sírtunk és nevettünk. És most… most azt mondja, jobb lenne, ha nem lennék ott élete egyik legfontosabb napján.

Másnap reggel felhívtam a nővéremet, Marikát.

– Marika, képzeld el, Kristóf azt mondta, ne menjek el az esküvőjére! – zokogtam bele a telefonba.

– Jaj, Ilona, biztos csak félreértés – próbált nyugtatni. – Menj el hozzájuk, beszélj vele személyesen!

De nem mertem. Féltem attól a hideg tekintettől, amit Zsófi mindig rám vetett. Soha nem fogadott el igazán. Mindig úgy éreztem, mintha versenyeznem kellene vele Kristóf szeretetéért. Az első pillanattól kezdve éreztem azt a távolságtartást. Egyszer hallottam is, ahogy Zsófi azt mondja Kristófnak: „Anyád mindig mindent jobban tud.”

Talán tényleg túl sokat akartam segíteni. Talán túl sokat aggódtam. De hát melyik anya nem ilyen?

Az esküvő napján egyedül ültem otthon. Az asztalon ott volt a fehér boríték – a meghívó –, amit még hetekkel korábban kaptam. Néztem a nevemet rajta: „Ilona néni”. Nem „anya”, csak „Ilona néni”. Mintha már akkor eldőlt volna minden.

Délután Marika áthozott egy kis süteményt.

– Ne sírj már annyit! – próbált vigasztalni. – Majd megbékélnek.

De én csak ültem némán. A tévében éppen egy esküvős film ment. Néztem a boldog anyát, ahogy táncol a fiával… és úgy éreztem, mintha kitépnék a szívemet.

Pár nappal később összeszedtem minden bátorságomat és elmentem Kristófékhoz. Zsófi nyitott ajtót.

– Szia Ilona néni – mondta hűvösen.

– Beszélhetnék Kristóffal? – kérdeztem remegő hangon.

– Most nincs itthon – felelte gyorsan, de láttam rajta, hogy hazudik.

– Tudod… csak szeretném tudni, miért… miért nem lehettem ott – próbáltam magyarázkodni.

Zsófi rám nézett. Az a pillantás… soha nem fogom elfelejteni. Mintha azt mondta volna: „Te már nem tartozol ide.”

Hazafelé menet végig sírtam az úton. Az utcán szembejött velem egy régi ismerősöm, Piroska.

– Mi baj van Ilona? – kérdezte aggódva.

– Semmi… csak elfáradtam – hazudtam neki is.

De belül üvöltöttem: Hogy lehet az, hogy egy anya ennyire feleslegessé válik? Hogy lehet az, hogy mindent feláldozol valakiért, és egyszer csak már nincs rád szükség?

Azóta is minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Hol rontottam el? Túl sokat akartam? Túl kevés voltam? Vagy egyszerűen csak így működik az élet?

Egyik este Kristóf felhívott.

– Anya… ne haragudj rám – mondta halkan. – Csak… Zsófi nagyon érzékeny mostanában. Nem akartuk, hogy kellemetlen legyen neked sem.

– Nekem? – kérdeztem vissza keserűen. – Nekem az volt kellemetlen, hogy nem lehettem ott melletted.

Hosszú csend következett. Aztán letette.

Azóta sem beszéltünk igazán. Néha írok neki egy üzenetet: „Vigyázz magadra!” vagy „Szeretlek!” De legtöbbször csak egy szívecskét küld vissza.

A szomszédok kérdezgetik: „Na és milyen volt az esküvő?” Mindig azt mondom: „Nagyon szép volt.” De belül tudom: valami örökre eltört bennem azon a napon.

Ti mit gondoltok? Tényleg van olyan helyzet, amikor egy anyának jobb otthon maradnia? Vagy soha nem szabadna kizárni őt a gyermeke életéből?