A fiam adósságcsapdában – Egy anya harca a szeretet és a tehetetlenség között
– Anya, csak most az egyszer, tényleg visszaadom – mondta Gergő a telefonban, hangjában ott remegett a kétségbeesés. Már harmadszor kérte ugyanazt ebben a hónapban. A szívem összeszorult, de nem tudtam nemet mondani. Mindig is gyenge voltam vele szemben.
Aznap este, amikor hazaért, láttam rajta, hogy valami nincs rendben. A szemei karikásak voltak, a keze remegett. – Gergő, mi történik veled? – kérdeztem halkan, de ő csak legyintett.
– Semmi, anya. Fáradt vagyok, ennyi az egész.
Hazudott. Tudtam. Az anyai ösztönöm súgta, hogy valami nagy baj van. Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor csúszott ki a kezemből minden. Gergő mindig jó gyerek volt. Nem voltak nagy álmai, de dolgozott, segített otthon, sosem panaszkodott. Aztán jött az első barátnője, a munkahelyi gondok, és mintha minden megváltozott volna.
Másnap reggel a férjem, Laci, már az ajtóban állt kabátban, amikor megszólalt:
– Meddig akarod még pénzelni? Nem látod, hogy csak kihasznál?
– Ő a fiunk! – vágtam vissza dühösen. – Nem hagyhatom cserben.
– De magadat igen? Engem? A házunkat?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, hogy igaza van. Az utóbbi hónapokban már nekünk is nehezebb volt kifizetni a számlákat. Egyre többször kellett lemondanunk dolgokról. De hogyan mondjam azt egy anyának, hogy ne segítsen a saját fiának?
Aznap délután Gergő nem jött haza időben. Aggódtam. Felhívtam, de nem vette fel. Este tízkor végre belépett az ajtón. A kabátja gyűrött volt, az arca sápadt.
– Hol voltál? – kérdeztem remegő hangon.
– Dolgoztam – felelte kurtán.
– Ne hazudj nekem! – kiáltottam rá. – Mi folyik itt?
Akkor tört el benne valami. Leült a konyhaasztalhoz és sírni kezdett. Olyan volt, mint egy kisgyerek.
– Anya… elrontottam mindent. Tartozom… sokat tartozom…
A világ megállt körülöttem. Próbáltam nyugodt maradni.
– Mennyi az annyi?
– Kétszázezer… talán több is…
A levegő kiszaladt a tüdőmből. Honnan szedett össze ennyi adósságot? Kiderült: gyorshitelek, haveroknak vissza nem adott pénzek, online szerencsejátékok. Azt hittem, ilyesmi csak filmekben történik.
Laci dühösen csapta be maga mögött az ajtót. – Ha még egyszer pénzt adsz neki, elköltözöm! – ordította.
Ott álltam két tűz között: a férjem és a fiam között. Egyiküket sem akartam elveszíteni.
A következő hetek pokoliak voltak. Gergő próbált dolgozni menni, de minden nap újabb fenyegető üzeneteket kapott: „Hol a pénzem?” „Ha nem fizetsz, baj lesz!” Egy este két idegen állt meg a ház előtt egy fekete autóval. Csak néztek be az ablakon, aztán elhajtottak. Azóta minden árnyékra összerezzenek.
Próbáltam segíteni neki: együtt mentünk el az adósságrendező irodába, de ott csak legyintettek: „Ennyi tartozást ilyen fizetéssel lehetetlen törleszteni.”
Az anyai szívem azt súgta: harcoljak érte bármi áron. De Laci egyre távolabb került tőlem. Már alig beszéltünk egymással.
Egy este Gergő sírva jött haza: – Anya, nem bírom tovább…
Leültünk egymás mellé a kanapéra. Megfogtam a kezét.
– Fiam… csak akkor tudok segíteni, ha te is akarod.
– Próbálom… de mindig visszaesek…
A könnyei az én arcomon is végiggördültek. Rájöttem: nem menthetem meg helyette az életét. Csak mellette állhatok.
Azóta Gergő eljár egy csoportba, ahol más fiatalok is küzdenek hasonló gondokkal. Minden nap egy újabb harc számára – és számomra is.
Laci lassan visszatért hozzánk; talán megértette: ez nem csak Gergő hibája volt, hanem mindannyiunké egy kicsit.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: hol rontottam el? Lehet-e jól szeretni valakit úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ anya és nő között?