A férjem választás elé állított: a házasságunk vagy a gyermekünk? – Az igaz történetem, ami mindent megváltoztatott

– Vagy én, vagy a gyerek – mondta Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kezében remegett a kávéscsésze. A szívem kihagyott egy ütemet. Azt hittem, rosszul hallok. Aznap este, amikor kimondta ezt az ultimátumot, már nem volt visszaút.

Az egész egy szürke márciusi estén kezdődött. Éppen hazaértem a munkából, fáradtan, de boldogan, hiszen végre kimondhattam: babát várok. Azt hittem, Gábor örülni fog. Ehelyett csak nézett rám, mintha idegen lennék. – Most? – kérdezte halkan. – Most, amikor végre elindulhatna a karrierem? Amikor épp összegyűjtöttük az első lakásunkra valót? – A hangja tele volt csalódottsággal és dühvel.

Aznap este órákig vitatkoztunk. Ő azt mondta, nem akar még gyereket. Hogy nem készült fel rá, hogy félt attól, mindent elveszítünk. Én pedig csak ültem ott, simogattam a hasamat, és próbáltam felfogni, hogy az a férfi, akit szeretek, most választás elé állít.

Másnap reggel anyámhoz mentem tanácsért. – Kislányom – mondta –, egy anya mindig tudja, mit kell tennie. De ne feledd: egy gyerek nem menthet meg egy házasságot. – Ezek a szavak egész nap visszhangoztak a fejemben.

A következő hetekben Gábor egyre távolabb került tőlem. Alig beszéltünk egymással. Ha szóba hoztam a babát, csak legyintett vagy kiment a szobából. Egyik este aztán kimondta: – Nem tudom ezt végigcsinálni veled. Ha megtartod a gyereket, én elmegyek.

Ott ültem a sötét nappaliban, hallgattam a kulcs csörgését az ajtóban, ahogy elment. Azt hittem, majd visszajön. Hogy meggondolja magát. De nem jött vissza.

A családom próbált támogatni, de mindenki mást mondott. Apám szerint Gábor sosem volt elég érett ehhez az élethez. A nővérem azt mondta, önző vagyok, ha csak magamra gondolok. Barátnőim közül is volt, aki azt tanácsolta: gondoljam át még egyszer.

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. Főnököm, Judit néni csak annyit mondott: – Tudod, hogy támogatlak, de mostantól kevesebb terhet bírsz majd el. – Kollégáim suttogtak mögöttem a folyosón: „Szegény Anna, egyedül marad egy babával…”

Ahogy telt az idő, egyre magányosabb lettem. Minden este sírtam. Néha azon gondolkodtam: talán tényleg hibáztam. Talán tényleg önző vagyok. De amikor éreztem először megmozdulni a kisbabámat, tudtam: nem tudnék másképp dönteni.

Gábor néha felhívott. Hideg volt és távolságtartó. – Még mindig tartod magad ehhez? – kérdezte egyszer. – Igen – válaszoltam halkan.

A szüleim végül befogadtak magukhoz. Anyám minden nap főzött rám és simogatta a hátamat esténként. De láttam rajta az aggodalmat: mi lesz velem? Hogyan fogom felnevelni egyedül ezt a gyereket?

A szülés előtt két héttel Gábor újra megjelent. Az ajtóban állt, kezében egy csokor sárga tulipánnal – mindig is ezek voltak a kedvenceim. – Anna… – kezdte –, talán mégis megpróbálhatnánk együtt…

De már késő volt. Addigra annyi mindenen mentem keresztül nélküle, hogy nem tudtam többé bízni benne. Megköszöntem a virágot, de azt mondtam: – Most már ketten vagyunk. És én így is boldog leszek.

Amikor megszületett Dorka lányom, minden fájdalom és félelem eltűnt egy pillanatra. Ott tartottam őt a karomban, és tudtam: ezért érdemes volt mindent feladni.

Azóta eltelt három év. Egyedül nevelem Dorkát, dolgozom és próbálok helytállni minden fronton. Néha még mindig fáj Gábor hiánya – főleg amikor látom más családokat együtt játszani a parkban –, de sosem bántam meg a döntésemet.

Sokan kérdezik tőlem: ha újra dönthetnék, másképp tennék-e? Nem tudom biztosan… De azt igen: egy anya szíve mindig tudja az utat.

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg lehet választani szerelem és anyaság között?