A férjem titka: Anyósomhoz vándorló fizetés és a házasságom romjai – Vajon lehet újra bízni?
– Miért nem mondtad el nekem, Péter? – kérdeztem remegő hangon, miközben az asztalra csaptam a banki kivonatot. A papírlap szinte égett a kezemben, mintha minden hazugság súlya ott nehezedne az ujjaimra. Péter csak állt némán, a tekintete a padlót pásztázta, mintha ott keresné a választ.
Aznap este, amikor mindez kiderült, mintha újraéltem volna az esküvőnk napját. Akkor is volt egy pillanat, amikor valami furcsa érzés kerített hatalmába. Az anyósom, Ilona néni, szinte végig mellettünk állt, és minden mozdulatomat figyelte. Amikor Péterrel táncoltunk, Ilona odasúgott neki valamit, amit sosem tudtam megfejteni. Akkor azt hittem, csak egy anyai jó tanács. Most már tudom: az volt az első figyelmeztetés.
Tizenhárom éve vagyunk házasok. Mindig azt hittem, hogy mi vagyunk a példa arra, hogyan lehet két ember egymást támogatva, szeretetben élni. Aztán egy nap, amikor Péter fürdött, és a telefonja pittyegett egy új üzenet miatt, megláttam egy bankszámlakivonatot. Nem akartam kutakodni, de valami azt súgta, nézzek bele. Ott volt: minden hónapban ugyanaz az összeg utalva Ilona néni nevére.
Az első gondolatom az volt: biztosan segít neki valamiben. De miért titokban? Miért nem beszéltünk erről soha? Amikor rákérdeztem, Péter először tagadott. Aztán láttam rajta, hogy összetörik benne valami.
– Anya kérte… – mondta halkan. – Azt mondta, ne szóljak neked. Szüksége van rá.
– És nekünk nincs szükségünk rá? – tört ki belőlem a düh. – Miért fontosabb ő nálam? Miért nem bíztál bennem?
Péter csak ült némán. Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, miközben ő a nappaliban próbált magyarázatot találni arra, amit tett.
Másnap reggel Ilona néni hívott. – Kislányom, ne haragudj Péterre! Ő csak segíteni akart nekem. Tudod, milyen nehéz mostanában…
– Ilona néni – vágtam közbe –, miért kellett ezt titokban tartani? Miért nem beszélhettünk erről nyíltan?
– Mert te sosem értetted volna meg – válaszolta hidegen. – Az én fiam mindig is mellettem állt.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ebben a házasságban sosem voltam igazán egyenrangú fél. Mindig ott volt köztünk Ilona néni árnyéka. Minden döntésünknél ott lebegett az ő véleménye.
A következő hetekben Péter mindent megtett, hogy visszanyerje a bizalmamat. Virágot hozott, vacsorát főzött, még pszichológushoz is el akart menni velem. De bennem valami eltört. Minden alkalommal, amikor ránéztem, csak azt láttam: hazudott nekem éveken át.
A barátnőim szerint túl szigorú vagyok. – Minden családban vannak titkok – mondta Zsuzsa. – Legalább nem csalt meg!
De számomra ez is árulás volt. Nem csak pénzről szólt ez az egész. Hanem arról, hogy Péter nem bízott bennem annyira, hogy megossza velem az igazságot.
Egyik este leültem vele beszélgetni.
– Szeretsz még engem? – kérdeztem halkan.
– Persze! – felelte azonnal.
– Akkor miért választottad anyádat helyettem?
Péter csak nézett rám könnyes szemmel.
– Nem választottalak el tőle… Csak féltem attól, hogy mit gondolsz majd rólam…
– Hát most már tudod – mondtam keserűen.
Azóta is próbáljuk rendbe hozni a kapcsolatunkat. De minden alkalommal, amikor pénzről van szó, vagy amikor Ilona néni felhívja Pétert, összeszorul a gyomrom.
A családunk kettészakadt: az én szüleim szerint hagynom kellene Pétert, mert aki egyszer hazudik, az máskor is fog. Az ő családja szerint viszont én vagyok túl érzékeny.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg túl nagy dolgot csinálok ebből? Vagy jogosan érzem magam elárulva?
Egy biztos: soha többé nem fogok vakon megbízni senkiben.
Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni valakiben ilyen árulás után?