A férjem szülei csak akkor keresnek minket, ha pénz kell nekik – meddig tűrjem még?

– Már megint csörög az anyád – mondtam fojtott hangon, miközben a telefonom kijelzőjén megjelent az „Anyós” felirat. A vasárnapi ebéd közepén jártunk, végre együtt volt a család, de a levegő hirtelen megfagyott. Laci, a férjem, csak lesütötte a szemét, és halkan válaszolt: – Fel kell vennem, lehet, hogy baj van.

De én már tudtam. Nem volt baj – legalábbis nem olyan, amilyet egy anya lánya vagy fia szokott jelenteni. Az igazi baj az volt, hogy Laci szülei csak akkor keresnek minket, ha pénz kell nekik. És ez mostanában egyre gyakrabban fordult elő.

– Szia, anya! – szólt bele Laci a telefonba. A hangja egyszerre volt reménykedő és fáradt. Próbáltam nem hallgatózni, de minden szava eljutott hozzám: „Igen, persze… majd megbeszéljük… most épp ebédelünk… jó, jó, holnap átmegyek.”

Letette a telefont, és csak bámult maga elé. A gyerekek is érezték a feszültséget, csendben kanalazták tovább a levest. Én pedig legszívesebben kiabáltam volna: „Meddig tűrjük még ezt? Meddig hagyod, hogy kihasználjanak?”

De nem szóltam semmit. Tudtam, mennyire szereti a szüleit. Tudtam, hogy gyerekként mennyit nélkülözött, és most, hogy végre jól keresünk – legalábbis jobban, mint ők valaha –, úgy érzi, kötelessége segíteni.

Aznap este Laci sokáig ült a nappaliban. Odamentem hozzá.
– Szerinted ez így rendben van? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom – sóhajtott. – Anyám azt mondta, elromlott az autójuk, és nincs pénzük szerelőre. De múlt héten is kellett nekik valami… És előtte is.

– És ha egyszer nemet mondanál?
– Akkor megsértődnének. Vagy azt hinnék, hogy már nem szeretem őket.

A szívem összeszorult. Laci mindig is érzékeny volt erre. Az apja sosem dicsérte meg semmiért; most viszont minden alkalommal hálálkodnak neki – de csak akkor, ha pénzt ad.

Egyik este aztán eljött a fordulópont. Laci szülei váratlanul beállítottak hozzánk. Épp fürdettem a gyerekeket, amikor becsöngettek.
– Sziasztok! – mondta anyósom mosolyogva, de a mosoly mögött ott bujkált valami követelőző.
– Csak egy kis segítséget szeretnénk kérni – kezdte az apósom is.

Laci zavartan nézett rám. Éreztem rajta: legszívesebben nemet mondana, de képtelen rá.
– Most tényleg nincs több félretett pénzünk – mondtam ki helyette is. – Nekünk is vannak kiadásaink.

Anyósom arca elkomorult.
– Hát persze… most már mi nem számítunk? Csak addig voltunk jók, amíg segítettünk nektek az esküvővel meg a lakással!

Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt nálam a cérna.
– Az esküvőnkön alig voltatok ott! A lakásba pedig egy kanalat sem hoztatok! – csattantam fel.

Laci döbbenten nézett rám. Az anyja sírni kezdett.
– Hogy beszélsz velem? Mi csak segíteni akarunk nektek!

Aznap este Laci és én órákig veszekedtünk. Ő védte a szüleit – én pedig magunkat próbáltam védeni.
– Nem akarom elveszíteni őket – mondta végül megtörten.
– És engem? Engem nem félsz elveszíteni?

Csend lett köztünk. Napokig alig szóltunk egymáshoz. A gyerekek is érezték: valami nagyon nincs rendben.

Aztán egy este Laci odajött hozzám.
– Igazad van – mondta halkan. – Nem hagyhatom, hogy tönkretegyék a családunkat. De félek… Félek attól, hogy ha nemet mondok nekik, végleg elfordulnak tőlem.

Megöleltem.
– Ha igazán szeretnek, elfogadnak úgy is, hogy néha nemet mondasz.

Azóta próbálunk határokat húzni. Nem könnyű. Minden alkalommal fájdalmas látni Laci arcán a bűntudatot és a szomorúságot. De legalább már beszélünk róla.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy csak addig számítanak a családjuknak, amíg adni tudnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és az önfeláldozás között?