A férjem számlát adott a közös életünkről – Egy házasság vége forintban mérve

– Ez most komoly, Gábor? – kérdeztem, miközben a kezem remegett a papírlap fölött. A konyhaasztalnál ültünk, a lámpa sárgás fénye alatt, és a férjem arca szinte kővé dermedt. A papíron tételesen fel volt sorolva minden: közös nyaralások, a gyerekek ruhái, az autó javítása, még a karácsonyi bejgli hozzávalói is. A végösszeg alatt ott állt: „Kérlek, utald át nekem ezt az összeget.”

Nem tudtam megszólalni. A szívem hevesen vert, mintha valaki ököllel ütötte volna belülről. Tizenhárom év házasság után most először éreztem magam teljesen idegennek ebben a lakásban, ebben az életben.

– Nem értem, miért csinálod ezt – suttogtam végül. Gábor nem nézett rám. Csak annyit mondott: – Mert elegem van abból, hogy mindent én fizetek. Hogy te csak „otthon vagy”, mintha az nem lenne munka. Hogy sosem beszéljük meg a pénzt, csak mindig természetesnek veszed, hogy minden rendben lesz.

A gyerekek már aludtak. A panelház falain keresztül is hallottam, ahogy valaki odafent tévét néz. A mi életünk viszont most némán omlott össze.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak feküdtem az ágyban, és újra meg újra átolvastam azt a listát. Minden tételhez emlékek kapcsolódtak: az első balatoni nyaralásunk, amikor még alig volt pénzünk, de boldogok voltunk; a kisfiunk első iskolatáskája; a közös karácsonyok, amikor együtt sütöttük a bejglit. Most mindez forintban mérve hevert előttem.

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljünk este.” A gyerekek semmit sem vettek észre. Én viszont egész nap csak azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Mikor lett a szeretetből számadás? Mikor lettem én teher?

Este leültünk beszélni. – Szerinted igazságos ez? – kérdeztem halkan. – Szerinted igazságos, hogy én dolgozom napi tíz órát, te meg csak itthon vagy? – vágott vissza fáradtan. – Tudod te egyáltalán, mennyibe kerül két gyerek felnevelése? Hogy mennyi mindent áldoztam fel?

– És én? – szaladt ki belőlem. – Én nem áldoztam fel semmit? Az életemet adtam ezért a családért! Lemondtam a munkámról, hogy itthon lehessek velük! Hogy neked könnyebb legyen!

– Nekem nem könnyebb – mondta keserűen. – Csak magányosabb.

A szavak ott maradtak köztünk, mint valami hideg köd. Nem tudtunk mit kezdeni velük.

Az elkövetkező napokban Gábor egyre később járt haza. Én próbáltam tartani magam a gyerekek előtt, de belül darabokra hullottam. Minden mosogatásnál eszembe jutott: vajon ezt is felszámolja majd? Minden közös pillanatban ott volt a félelem: vajon mennyit ér ez neki?

Egyik este anyámhoz mentem sírni. – Kislányom – mondta halkan –, sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulhat egy házasság. De tudod, apáddal mi mindig mindent megbeszéltünk. Még akkor is, ha fájt.

– De mi már nem tudunk beszélni – mondtam zokogva. – Csak számolunk.

A barátnőm, Réka is próbált segíteni. – Ez nem normális – mondta határozottan. – Egy házasság nem üzleti szerződés! Ha így gondolkodik rólad, akkor már régen baj van.

Elkezdtem visszagondolni az elmúlt évekre. Arra, hogyan változott meg Gábor az utóbbi időben: egyre fáradtabb lett, egyre zárkózottabb. Én pedig annyira belemerültem a gyerekekbe és a háztartásba, hogy észre sem vettem, mennyire eltávolodtunk egymástól.

Egy este leültem vele újra beszélni.

– Gábor, szerinted van még értelme ennek így? – kérdeztem csendesen.

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom – mondta végül. – Talán túl sok minden történt már.

Aznap este eldöntöttem: nem fogom kifizetni azt a számlát. Nem azért, mert nincs rá pénzem – hanem mert nem akarom forintokban mérni az életemet. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elmentem anyámhoz a gyerekekkel.

Azóta is keresem magamban a választ: hol veszítettük el egymást? Miért lett fontosabb a pénz mindennél? Vajon lehet-e még újrakezdeni valaha úgy, hogy ne csak számokban lássuk egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy ez már tényleg a vég?