„A férjem séf, de én is ember vagyok” – Mit tegyek, ha a párom megaláz a család előtt?

– Ez most komoly, Zsuzsa? A rántott hús ennyire száraz lett? – Gábor hangja élesen hasított végig a vasárnapi ebéd csendjén. Anyám zavartan piszkálta a krumplit a tányérján, a húgom, Dóri, lesütötte a szemét. A gyerekeink is abbahagyták a viháncolást. Éreztem, ahogy elönt a forróság az arcomban, mintha mindenki engem nézne.

Nem először történt ilyesmi. Gábor, aki egy menő budapesti étterem séfje, mindig is büszke volt a szakmájára. Amikor megismerkedtünk, lenyűgözött a szenvedélye, az, ahogy beszélt az ízekről, fűszerekről, technikákról. Akkor még azt hittem, ez majd színt visz az életünkbe. De mostanra úgy érzem, mintha minden egyes főzésem egy vizsga lenne, ahol csak hibázhatok.

– Sajnálom – motyogtam halkan, de Gábor már folytatta is: – Tudod, ha csak egy kicsit tovább pácolnád a húst, nem lenne ilyen cipőtalp. Majd megmutatom egyszer.

A szüleim próbáltak témát váltani, de én már csak arra tudtam gondolni: miért nem vagyok elég jó neki? Miért kell mindig megaláznia? Miért nem lehet egyszer azt mondani: „Köszönöm, hogy főztél”?

Aznap este csendben pakoltam el az asztalt. Gábor a telefonját nyomkodta, mintha semmi sem történt volna. A gyerekek már aludtak, amikor végre összeszedtem a bátorságomat:

– Gábor, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.

– Persze – mondta, de le sem vette a szemét a képernyőről.

– Nagyon rosszul esett, amit ma mondtál az ebédnél. Főztem neked és a családnak, és te mindenki előtt kritizáltál. Nem érzem magam megbecsülve.

Végre rám nézett. – Zsuzsa, ne vedd már ennyire a szívedre! Csak segíteni akartam. Tudod, hogy nekem ez szakmai ártalom.

– De én nem vagyok szakács! – tört ki belőlem. – Én csak szeretném, ha néha megdicsérnél. Ha érezném, hogy értékeled azt, amit csinálok.

Gábor sóhajtott. – Jó, majd odafigyelek. De hát te is tudod, hogy nálam ez máshogy működik.

Ezzel lezártnak tekintette a témát. Én viszont egész éjjel forgolódtam. Eszembe jutottak az elmúlt évek: hány alkalommal éreztem magam kevesebbnek mellette? Hányszor szégyelltem magam mások előtt? Hányszor gondoltam arra: lehet, hogy tényleg nem vagyok elég jó feleség?

Másnap reggel Dóri rám írt Messengeren:

„Ne hagyd magad! Gábor néha túlzásba viszi. Te is értékes vagy!”

Jól esett, de nem tudtam mit kezdeni vele. Egész nap azon gondolkodtam: mit tehetnék? Próbáltam beszélgetni Gáborral erről újra és újra, de mindig elütötte egy viccel vagy azzal, hogy „ne hisztizzek”.

Aztán egy este, amikor már mindenki aludt, leültem és írtam egy levelet magamnak:

„Zsuzsa! Nem vagy kevesebb attól, hogy nem tudsz Michelin-csillagos vacsorát főzni. A gyerekeid szeretnek. A családod hálás neked. Nem kell mindenben tökéletesnek lenned.”

Ezután eldöntöttem: változtatni fogok. Először is magamon. Elkezdtem főzni csak magamnak örömből – egyszerű ételeket, amiket szeretek. Meghívtam Dórit egy vacsorára. Ő lelkesen dicsérte a lecsómat.

A következő vasárnap újra nálunk gyűlt össze a család. Ezúttal nem készültem semmi extrával: paprikás krumplit főztem és házi kovászos uborkát tettem mellé. Amikor Gábor belekóstolt, csak annyit mondott:

– Egész jó lett.

Nem volt dicséret, de már nem is vártam tőle. Inkább Dórihoz fordultam:

– Neked ízlik?

– Nagyon! – mosolygott rám biztatóan.

Aznap este Gábor odajött hozzám mosogatás közben:

– Figyelj… lehet, hogy néha túl kemény vagyok veled. Csak azt akarom, hogy fejlődj.

– Nekem nem kell séfnek lennem – válaszoltam halkan. – Csak azt szeretném érezni, hogy szeretsz és elfogadsz olyannak, amilyen vagyok.

Sokáig nézett rám némán. Aztán bólintott.

Nem oldódott meg minden varázsütésre. De elkezdtem kiállni magamért. Ha Gábor kritizált, már nem omlottam össze – inkább elmondtam neki őszintén, mit érzek.

Most is keresem az utat: hogyan lehet együtt élni valakivel, aki mindig többet vár? Hogyan lehet megtalálni önmagamat egy ilyen kapcsolatban?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet elérni, hogy valaki végre meglássa benned az értéket – akkor is, ha nem vagy tökéletes?