A férjem pénztárcája és az én aranykalitkám: Tizenkét év házasság után végre kimondom, mi fáj
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte Gábor, miközben a kulcscsomót az asztalra csapta. A hangja éles volt, mint mindig, amikor a pénzről vagy az időmről volt szó. A kezem remegett, ahogy a szatyrokat letettem. – A boltban voltam, ahogy mondtad. Megvettem mindent, amit felírtál.
– És mennyit költöttél? – nézett rám szúrósan. A szívem összeszorult. Mindig ez van. Tizenkét éve minden forintot el kell számolnom neki. Még a saját zsebpénzem sincs, csak amit ő ad, és azt is számon kéri. Az első években azt hittem, ez normális. Hogy így működik egy család. De most már tudom: ez nem szeretet, hanem kontroll.
A konyhában ültem, a gyerekek hangja kiszűrődött a szobából. Lili és Marci veszekedtek valamin, de már nem volt erőm közbelépni. Az egész napom abból állt, hogy megfeleljek: főztem, mostam, takarítottam, intéztem a háztartást, és közben minden lépésemet figyelte Gábor. Ha valami nem tetszett neki – egy túl drága joghurt, egy új sampon –, abból vita lett.
Anyám mindig azt mondta: „Jó férjed van, Eszter. Dolgozik, eltart titeket.” De anyám nem látta a könnyeket, amiket esténként a párnába sírtam. Nem látta, ahogy Gábor minden döntést egyedül hozott meg: hova menjünk nyaralni (ha egyáltalán mentünk), mit vegyünk a gyerekeknek, vagy hogy én mikor mehetek fodrászhoz. Minden az ő pénztárcáján múlt.
Egy este Lili odabújt hozzám.
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Nem tudtam mit mondani. Hogy magyarázzam el egy nyolcévesnek, hogy az anyukája elveszett valahol a házasságban? Hogy már nem tudja, ki is ő valójában?
A barátnőim régen eltűntek mellőlem. Nem hívtak már kávézni, mert mindig azt mondtam: „Nem érek rá.” Valójában Gábor nem szerette, ha elmegyek otthonról. „Mit keresel te idegenek között? Itthon van dolgod.” Így hát maradtam. Bezárva az aranykalitkába.
Egyik nap Marci elesett az udvaron és felszakadt a térde. Sírt, én pedig öleltem. Gábor csak annyit mondott: „Miért nem figyeltél rá jobban?” Mindig én voltam a hibás. Ha beteg lett valamelyik gyerek, ha elfogyott a tej, ha későn fizettük be a számlát – mindenért engem okolt.
Az utolsó csepp az volt, amikor egy régi barátnőm, Zsuzsa felhívott.
– Eszter, találkozzunk! Hiányzol! – kérte.
– Nem tudom… Gábor biztos nem örülne neki.
– Eszter! Mikor fogsz végre magadra gondolni?
A telefon után órákig sírtam. Zsuzsa szavai visszhangoztak bennem: mikor fogok végre magamra gondolni?
Aznap este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült.
– Mi ez a vacsora? – kérdezte undorral.
– Bocsánat… elfogyott a hús a boltban.
– Mindig csak kifogásokat keresel! – kiabált.
A gyerekek ijedten néztek rám. Akkor döntöttem el: elég volt.
Másnap reggel felkeltem, és először évek óta nem főztem kávét Gábornak. Nem készítettem ki az ingét sem. Csak ültem az asztalnál és néztem ki az ablakon. A napfény beszűrődött a függönyön át. A szívem hevesen vert – félelem és remény keveredett bennem.
Amikor Gábor meglátta, hogy nem szolgálom ki, dühösen rám szólt:
– Mi van veled? Megbolondultál?
– Nem… csak elfáradtam – mondtam halkan.
– Ha nem tetszik valami, mehetsz! – vágta oda gúnyosan.
Ez volt az első alkalom, hogy nem ijedtem meg ettől a mondattól. Felálltam és bementem a gyerekszobába. Lili rám nézett nagy szemekkel.
– Anya… minden rendben lesz?
– Igen, kicsim – suttogtam –, mostantól minden más lesz.
Aznap délután elmentem Zsuzsával sétálni. Beszívtam a tavaszi levegőt, és először éreztem: élek. Elmeséltem neki mindent – a félelmeimet, a magányomat, azt is, hogy mennyire félek az anyagi bizonytalanságtól. Zsuzsa átölelt.
– Eszter, te többet érdemelsz ennél! Segítek neked munkát találni.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon képes vagyok-e újrakezdeni? Hogy mi lesz a gyerekekkel? Hogy mit szól majd anyám? De azt is tudtam: ha most nem lépek, soha nem lesz változás.
Este Gábor megint számonkért: hol voltam ilyen sokáig? De most már nem magyarázkodtam. Csak annyit mondtam:
– Jogom van élni.
A tekintete döbbent volt – mintha először látna igazán.
Azóta eltelt néhány hét. Még mindig félek néha. De minden nap egy kicsit bátrabb vagyok. Munkát keresek, tanulok újra mosolyogni. A gyerekeim is felszabadultabbak lettek – mintha ők is éreznék: anya végre önmaga lehet.
Vajon hányan élnek még aranykalitkában Magyarországon? Hány nő hiszi el magáról, hogy csak annyit ér, amennyit a férje ad neki? Ti mit tennétek az én helyemben?