A férjem összeveszett a családommal, és most nem engedi be őket a házunkba – Mit tegyek?

– Nem akarom őket látni, Zsófi! – Gábor hangja visszhangzott a nappaliban, miközben én a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A vasárnapi ebéd után vagyunk, de a lakásban feszültség vibrál, mintha vihar készülődne. Az ablakon túl a szomszéd gyerekek nevetnek, de nálunk minden szó pengeélen táncol.

– De hát ők a családom, Gábor! – suttogtam. – Anyám csak segíteni akart, amikor szólt, hogy a kertben elhervadtak a muskátlik. Nem kellett volna így reagálnod.

Gábor arca eltorzult. – Mindig beleszólnak mindenbe! Hogy főzöl, hogy neveled majd a gyereket, hogy milyen színű legyen a függöny! Elegem van ebből! Ez a mi házunk, nem az övék!

Három éve élünk együtt ebben a panelban Újpesten. A lakást közösen vettük, mindketten dolgozunk: én egy könyvelőirodában, Gábor pedig egy autószerelő műhelyben. Sosem voltunk gazdagok, de mindenünk megvan. Az első évben minden vasárnap együtt ebédeltünk anyuéknál. Aztán jött az első vita.

A húgom, Eszter szóvá tette, hogy Gábor túl sokat dolgozik, és keveset van velem. Gábor csak mosolygott, de este otthon kiborult.

– Mit képzelnek ezek? Hogy ők jobban tudják, mi kell neked? – kérdezte dühösen.

Akkor még azt hittem, csak fáradt. De aztán jöttek az apróbb összezördülések: anyám szerint túl sós lett a levesem, apám megjegyezte, hogy Gábor miért nem cserélte le még mindig az autóban az olajat. Minden ilyen alkalom után Gábor egyre zárkózottabb lett.

Aztán tavaly karácsonykor robbant a bomba. Anyámék nálunk voltak vendégségben. A fa alatt Eszter megajándékozott minket egy közös wellness hétvégével. Gábor arca elkomorult.

– Köszönjük – mondta fagyosan –, de mi majd eldöntjük, mikor és hova megyünk.

A hangulat pillanatok alatt megfagyott. Anyám szeme könnybe lábadt, apám csak némán nézett maga elé. Az este végén Gábor félrehívott.

– Elég volt ebből! Nem akarom őket többé itt látni. Ha találkozni akarsz velük, menj hozzájuk, de ide ne jöjjenek!

Azóta eltelt fél év. Minden vasárnap egyedül megyek át anyuékhoz. Próbálom magyarázni nekik Gábor viselkedését, de ők csak sajnálnak.

– Drágám, biztos nem bánt veled csúnyán? – kérdezi anyám aggódva.

– Nem bánt – hazudom –, csak mostanában sok a stressz.

De valójában magam sem értem Gábort. Szeretem őt, de hiányzik a családom közelsége. Hiányzik az együtt töltött idő, az ünnepek, az apró veszekedések is. Néha úgy érzem, két világ között rekedtem: az egyik oldalon ott van Gábor és a közös életünk, a másikon pedig a családom, akik nélkül nem tudok teljes lenni.

Egyik este vacsora közben újra szóba hoztam:

– Nem lehetne legalább egy próbát tenni? Meghívhatnánk őket egy kávéra…

Gábor letette a villát.

– Zsófi, én ezt nem bírom tovább. Vagy ők, vagy én.

A szívem összeszorult. Hogy lehet ilyen választás elé állítani valakit? Éjszaka álmatlanul forgolódtam. Eszembe jutottak gyerekkorom karácsonyai: apám nevetése, anyám ölelése, Eszter csintalanságai. Most mindez távolinak tűnt.

Másnap reggel Gábor sietve indult dolgozni. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, leültem az ablakhoz és sírtam. Vajon tényleg ennyire fontos neki ez a harag? Miért nem tud megbocsátani? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert szeretem a családomat?

Délután Eszter hívott.

– Zsófi, gyere át hozzánk! Anyu sütött túrós buktát.

Elmentem hozzájuk. A lakásukban meleg volt és illatos. Anyám átölelt, apám megsimogatta a hajam.

– Ne aggódj – mondta anyám halkan –, egyszer minden rendbe jön.

De én már nem voltam biztos benne. Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon meddig lehet két világ között élni? Meddig lehet hazudni magamnak és másoknak?

Este Gábor várt rám otthon.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakodva.

– Anyuéknál – feleltem őszintén.

Csend lett. Gábor csak nézett rám hosszasan.

– Zsófi… én nem akarom elveszíteni téged. De nem bírom elviselni őket.

Leültem mellé és megfogtam a kezét.

– Én sem akarom elveszíteni téged… de nem akarom elveszíteni őket sem.

A könnyeim újra kibuggyantak. Gábor átölelt, de éreztem: ez most nem old meg semmit.

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat. Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben le kell mondanod arról, aki voltál? Meddig lehet két tűz között élni anélkül, hogy valamelyik oldal végleg elégne?