„A férjem örült, hogy találtam egy részmunkaidős állást – aztán közölte, hogy fizessek albérletet és pelenkát is”
– Te, Zsófi, beszélhetnénk egy kicsit? – hallottam meg Gábor hangját a konyhaajtóból, miközben a kisfiunk, Marci épp a járókában játszott. A hangja furcsán kemény volt, mintha valami hivatalos ügyet akarna velem megbeszélni. Letettem a mosogatórongyot, és próbáltam nem mutatni, mennyire fáradt vagyok.
– Persze, mondd csak! – válaszoltam, de már éreztem, hogy valami nincs rendben.
Gábor leült az asztalhoz, és hosszan nézett rám. – Tudom, hogy mostanában nehéz volt minden, de örülök, hogy végre találtál munkát. Ez nagy segítség nekünk. – Elmosolyodott, de a mosolya nem ért el a szeméig.
– Igen, örülök én is – mondtam óvatosan. – Bár csak heti húsz óra, de legalább kimozdulok itthonról. És Marci is jól elvan anyukámmal addig.
– Pont erről akartam beszélni – folytatta Gábor. – Most, hogy van saját kereseted, szerintem igazságos lenne, ha te is beszállnál a kiadásokba. Mondjuk, fizethetnéd a lakbér felét meg a pelenkákat.
Először azt hittem, rosszul hallok. Az elmúlt hónapokban Gábor fizetése tartotta fenn a családot. Ő mindig azt mondta: „Most te vagy itthon Marcival, majd ha visszamész dolgozni, könnyebb lesz.” Most viszont úgy éreztem magam, mintha egy lakótárs lennék a saját otthonomban.
– Ezt most komolyan mondod? – kérdeztem halkan.
– Igen – bólintott határozottan. – Nekem is nehéz. A bónuszokat idén nem kaptam meg, és minden drágább lett. Nem akarom egyedül cipelni az egészet.
A szívem összeszorult. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor Marci sírt, és csak én keltem fel hozzá. Az orvosi vizsgálatok, az első láz, a végtelen mosás és főzés. És most mindez semmit sem számít?
Aznap este nem tudtam aludni. Gábor már rég horkolt mellettem, én pedig csak bámultam a plafont. Vajon tényleg igazságos ez? Hiszen nem azért dolgoztam részmunkaidőben, mert unatkoztam otthon. Hanem mert Marci még kicsi volt, és szüksége volt rám.
Másnap reggel anyukám jött vigyázni Marcira. Látta rajtam a feszültséget.
– Mi történt, kislányom? – kérdezte aggódva.
– Semmi… csak fáradt vagyok – próbáltam elütni a dolgot.
De anyám nem hagyta annyiban. – Zsófi, ismerlek. Mondd el!
Elmeséltem neki mindent. Ő csak csóválta a fejét.
– Tudod, apáddal sosem számoltuk így a pénzt. Volt idő, amikor én kerestem többet, volt, amikor ő. De mindig közös volt minden. Ez így nem lesz jó…
A munkahelyemen is nehezen koncentráltam aznap. A kolléganőm, Judit észrevette rajtam.
– Minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.
– Nem igazán… – sóhajtottam. – A férjem most azt akarja, hogy fizessem a lakbér felét meg a pelenkákat is. Pedig csak részmunkaidőben dolgozom.
Judit arca elkomorult. – Nálunk is volt ilyen időszak. Szerintem beszéljetek róla nyíltan. Mondd el neki, mennyit jelent az otthoni munka is! Nem csak az számít, amit bankszámlára utalsz…
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire másképp látjuk már egymást? Amikor Gáborral összeházasodtunk, megfogadtuk, hogy mindent együtt oldunk meg. Most mégis úgy érzem magam mellette, mint egy idegen.
Este újra szóba hoztam a dolgot.
– Gábor, beszélhetünk erről még egyszer? – kérdeztem félve.
– Persze – mondta fáradtan.
– Értem én, hogy nehéz most minden anyagilag… De úgy érzem, mintha csak akkor lennék értékes számodra, ha pénzt hozok haza. Pedig itthon is dolgozom… Sőt! Néha úgy érzem, sosem pihenek.
Gábor sokáig hallgatott.
– Nem akartalak megbántani… Csak annyira nyomasztanak a számlák…
– Engem is! De nem akarok lakótárs lenni veled! Család vagyunk… vagy legalábbis azok voltunk…
A szavak ott lebegtek köztünk a levegőben. Gábor nem válaszolt rögtön. Csak nézett rám hosszan.
Azóta napok teltek el így: feszülten, kimondatlan sérelmekkel és egyre mélyülő szakadékkal köztünk. Próbálok erős maradni Marci miatt is – de néha úgy érzem, összeroppanok a teher alatt.
Vajon hány család jár ma Magyarországon hasonló cipőben? Hány nő érzi magát láthatatlannak az otthoni munka miatt? És vajon lehet-e még ebből igazi családot építeni? Várom a ti történeteiteket is…