A férjem nagynénje mindent elvár – meddig tűrjem még?

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondolja! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem a férjemet, Gábort. A telefonom még mindig a kezemben volt, az üzenet ott villogott a kijelzőn: „Drágáim, idén egy új kávéfőzőt szeretnék szülinapomra. Olyat, mint amilyen a tévében volt, legalább 80 ezer forintért. Tudom, hogy megoldjátok!”

Gábor csak sóhajtott, és a fejét vakarta. – Tudod, milyen Irén néni. Mindig is ilyen volt. Ha nem kapja meg, amit akar, hetekig duzzog.

– De Gábor! – emeltem fel a hangom. – Mi is alig tudjuk kifizetni a villanyszámlát! A gyerekeknek új cipő kellene, és most még ezt is? Nem lehet, hogy egyszer végre nemet mondunk neki?

A férjem csak némán bámult maga elé. Éreztem, hogy megint rám marad a döntés terhe. Mindig én vagyok az, aki kimondja az igazságot, és aztán én vagyok a gonosz.

Irén néni mindig is központi figura volt a családban. Ő volt az, aki minden karácsonykor kiosztotta a feladatokat: ki mit főzzön, ki mit hozzon, ki mennyit adjon bele a közösbe. Ha valaki nem teljesítette az elvárásait, napokig hallgathattuk a passzív-agresszív megjegyzéseit. Mindenki félt tőle egy kicsit – vagy inkább attól, hogy megbántja.

Az idei születésnapja azonban mindent felülmúlt. Még sosem kért ilyen drága ajándékot. Tudta jól, hogy Gábort nemrég bocsátották el a munkahelyéről, és én is csak részmunkaidőben dolgozom az óvodában. Az anyósomnak is csak minimális nyugdíja van. Mégis úgy írta meg az üzenetet, mintha természetes lenne: mi vagyunk érte, neki jár.

Aznap este vacsora közben próbáltam óvatosan szóba hozni a dolgot Gábor anyjának, Marikának.

– Marika néni, ön szerint tényleg muszáj lenne most ezt az ajándékot megvenni? – kérdeztem halkan.

Marika néni lesütötte a szemét. – Tudod, kislányom, Irén mindig is ilyen volt. Apjuk halála óta… hát, valahogy mindenki próbálja kímélni. De igazad van… most tényleg nehéz mindenkinek.

A gyerekek közben veszekedtek az asztal alatt egy játékautón. Egy pillanatra elöntött a düh: miért kell nekik nélkülözniük csak azért, mert valaki más nem hajlandó felnőni?

Másnap reggel Irén néni személyesen is felhívott.

– Szia drágám! – szólt bele a telefonba azzal a jól ismert édes-mézes hangján. – Ugye nem felejtetted el a szülinapomat? Már kinéztem azt a kávéfőzőt! Majd együtt elmegyünk érte?

– Irén néni… – kezdtem óvatosan. – Mostanában kicsit nehezebb nekünk… Talán idén valami szerényebb ajándékot tudnánk adni…

A vonal túlsó végén csend lett. Majd jött a sértett hang:

– Hát persze… Értem én… Régen bezzeg mindenki örült, ha együtt voltunk… Most már semmi sem számít…

Letette. Tudtam, hogy ezzel elindítottam valamit, amit már nem lehet visszacsinálni.

Aznap este Gábor feszülten jött haza.

– Anyám hívott – mondta. – Irén néni egész nap sírt neki. Azt mondja, te megbántottad.

– Gábor! – fakadtam ki újra. – Miért mindig én vagyok a rossz? Miért nem látja be senki, hogy ez így nem mehet tovább?

A következő napokban feszültség ült a családon. Marika néni kerülte a tekintetemet, Gábor is egyre többet hallgatott. A gyerekek érezték a feszültséget: Anna esténként sírva bújt hozzám.

A születésnap előtti este Irén néni váratlanul megjelent nálunk.

– Csak azért jöttem, hogy lássam az unokahúgomat – mondta fennhangon, de minden mozdulatából sugárzott a sértettség.

Leültünk egy teára. Próbáltam kedves lenni, de minden mondatban ott bujkált az irónia.

– Tudod, drágám – kezdte –, régen mindenki összetartott ebben a családban. Most meg…

Nem bírtam tovább.

– Irén néni! – mondtam határozottan. – Szeretjük magát, de nekünk is vannak határaink. Nem kérhet tőlünk olyat, amit nem tudunk teljesíteni anélkül, hogy magunkat ne hoznánk nehéz helyzetbe.

Meglepődött. Talán először láttam rajta őszinte döbbenetet.

– Hát… ha így gondolod… – mondta halkan.

Azóta csend van körülötte. Nem hívogat naponta, nem ír üzeneteket. A család többi tagja is mintha fellélegzett volna egy kicsit – de érzem, hogy sokan még mindig engem hibáztatnak.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak végre kimondtam azt, amit mindenki más is érez? Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrnünk mások túlzó elvárásait?