A férjem minden nap templomba jár – de nem az imádság miatt: Az igazság, ami összetörte a családomat

– Már megint mész? – kérdeztem, miközben a férjem, Gábor, csendben felvette a kabátját. Az órára néztem: 17:28. Pontosan két perc múlva indulnia kellett, hogy odaérjen a 18 órás misére. Az utóbbi hónapokban minden nap így volt. – Igen, drágám – felelte halkan, de a hangja valahogy üresebb volt, mint régen. – Szükségem van erre.

Az első alkalommal, amikor szóba hozta, hogy elmegy a templomba, meglepődtem. Gábor sosem volt vallásos. Húsvétkor kezdődött az egész. Akkoriban sokat beszélt arról, hogy valami nyomasztja, hogy „tisztulásra” van szüksége. Azt hittem, ez csak a középkorú férfiak szokásos válsága. Még viccelődtem is vele: – Majd csak nem pap leszel ötven felett! – Ő elmosolyodott, de a mosolya mögött valami szomorúság bujkált.

Az első hetekben örültem neki. Úgy éreztem, végre talált valamit, ami segít neki feldolgozni a gondjait. A barátnőim irigykedtek: „Nézd már, a te férjed legalább nem a kocsmába jár!” De ahogy teltek a napok, valami furcsa lett az egészben. Gábor egyre zárkózottabb lett. Ha kérdeztem, miről szólt a prédikáció, csak általánosságokat mondott: „A szeretetről… Megbocsátásról…”

Egyik este, amikor hazaért, furcsa illatot éreztem rajta. Nem parfüm volt, inkább valami virágos testápoló. Megkérdeztem: – Mi ez az illat? – A templomban volt egy virágosztás – válaszolta gyorsan. De valahogy nem hittem neki.

A gyanúm akkor erősödött meg igazán, amikor egy vasárnap délután véletlenül megláttam Gábort a város főterén. Egy nővel beszélgetett – Juditnak hívták, tudtam róla, hogy ő vezeti a templomi kórust. Nevettek, Gábor úgy nézett rá, ahogy rám már évek óta nem.

Aznap este nem bírtam tovább:
– Ki az a nő? – kérdeztem remegő hangon.
Gábor először tagadott.
– Csak egy ismerős a templomból…
De láttam rajta, hogy hazudik.

Elkezdtem figyelni őt. Egyik nap követtem a templomig. Nem ment be az épületbe. A sarkon várt rá Judit. Együtt sétáltak el a park felé. Ott ültek le egy padra – messziről láttam őket. Gábor megfogta Judit kezét.

Hazamentem és sírtam. Az egész világom összedőlt. Húsz év házasság után azt hittem, már mindent kibírtunk: anyagi gondokat, betegséget, gyereknevelést. De erre nem voltam felkészülve.

Másnap este Gábor később jött haza. Nem szóltam semmit, csak néztem őt. Ő kerülte a tekintetemet.
– Szeretsz még engem? – kérdeztem végül.
– Nem tudom… – suttogta.
Ez jobban fájt minden szónál.

A következő hetekben próbáltam beszélni vele. Próbáltam megérteni, mi történt velünk. De Gábor mindig csak annyit mondott:
– Nem tudom, mi van velem. Judit mellett újra fiatalnak érzem magam…

A lányunk, Eszter is észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Anya, apa megcsal téged? – kérdezte egy este.
Nem tudtam hazudni neki.
– Igen… De még nem tudom, mi lesz velünk.

A család széthullott. Anyám azt mondta:
– Küzdj érte! Egy házasságot nem lehet csak úgy eldobni!
A barátnőim szerint rúgjam ki azonnal.
Én pedig csak ültem esténként a sötét nappaliban és azon gondolkodtam: hol rontottam el?

Egy este Gábor leült mellém.
– Sajnálom… Nem akartam bántani téged. De nem tudok hazudni tovább magamnak sem.
– Akkor menj… – mondtam halkan.
És elment.

Azóta egyedül vagyok. Próbálom újraépíteni az életemet. Néha még mindig azt várom, hogy Gábor hazajön és azt mondja: „Minden csak félreértés volt.” De tudom, hogy ez már sosem fog megtörténni.

Most már csak azt kérdezem magamtól: Vajon tényleg mindent megtettem ezért a házasságért? Vagy csak hagytam, hogy szépen lassan elhidegüljünk egymástól? Ti mit tennétek a helyemben?