„A férjem minden filléremet számon tartja – az egész fizetésemet neki kell adnom, és már nem tudom, meddig bírom ezt így”

– Hol a blokk a tegnapi bevásárlásról? – kérdezi Gábor, miközben a konyhaasztalnál ül, és a pénztárcámat forgatja. A hangja hideg, mint a márciusi szél. – Nem emlékszem, talán a kabátzsebemben van – válaszolom halkan, de már érzem, ahogy a gyomrom összeszorul. Tudom, hogy nem lesz elég jó válasz. Soha nem elég jó semmi.

Minden hónapban ugyanaz a rituálé: megérkezik a fizetésem, én pedig átadom neki. Gábor átszámolja, aztán beírja egy füzetbe. Azt mondja, így tudunk spórolni, így lesz rend az életünkben. De én már régóta érzem, hogy ez nem rend, hanem börtön.

A barátnőim néha kérdezik: „Miért hagyod ezt?” De mit mondhatnék? Hogy félek? Hogy amikor egyszer szóvá tettem, Gábor napokig nem szólt hozzám, csak nézett azzal a hideg tekintetével? Hogy amikor anyámnak panaszkodtam, ő csak annyit mondott: „Legalább nem iszik és nem veri szét a lakást.” Mintha ez lenne az egyetlen mérce.

A munkahelyemen mindenki azt hiszi, hogy boldog vagyok. A kolléganőim irigylik a férjemet, aki „mindent kézben tart”. Nem tudják, hogy ez mit jelent valójában. Hogy ha veszek magamnak egy új harisnyát, azt is el kell számolnom. Hogy ha a boltban meglátok egy csokit és megkívánom, előbb végiggondolom: vajon megéri-e a veszekedést?

Egyik este, amikor Gábor már elaludt, csendben ültem az ablaknál. Néztem a sötét utcát és azon gondolkodtam: vajon más nők is így élnek? Vajon csak én vagyok ilyen gyenge? Eszembe jutottak a régi álmok: utazni akartam, tanulni, talán egyszer saját vállalkozást indítani. Most pedig minden napom ugyanaz: dolgozom, hazamegyek, átadom a pénzemet, főzök, mosok. És minden fillérrel el kell számolnom.

Egyszer próbáltam félretenni egy kis pénzt. Egy ötszázast rejtettem el egy régi könyvben. De Gábor megtalálta. Aznap este órákig hallgattam a kioktatást: „Hazudsz nekem? El akarod titkolni előlem a pénzt? Mit gondolsz, ki tart el téged?” Akkor sírtam először igazán mélyről. Nem is magam miatt – hanem mert rájöttem: már nem bízom magamban sem.

A családom sosem beszél az érzésekről. Apám mindig azt mondta: „A férfi dolga vezetni.” Anyám pedig csak sóhajtott és tette a dolgát. Talán ezért is fogadtam el ezt az egészet olyan könnyen. Talán ezért is hiszem néha még most is, hogy velem van a baj.

Egy vasárnap délután anyám átjött ebédre. Gábor épp focit nézett a tévében. Anyám halkan kérdezte: – Minden rendben van nálatok? – Persze – hazudtam automatikusan. De ő csak nézett rám sokáig. – Régen többet nevettél – mondta végül.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire megváltoztam? Hol tűnt el belőlem az a lány, aki mindig nevetett? Hol tűnt el az önbizalmam?

A legrosszabbak azok a napok, amikor Gábor jókedvű. Ilyenkor azt hiszem, talán mégis szeret engem. Megölel, megdicséri a vacsorát. De másnap újra jönnek a kérdések: „Miért fogyott el ennyi tej? Miért kellett két csomag kávé?” És én újra magyarázkodom.

A munkahelyemen egyre nehezebb koncentrálni. A főnököm egyszer félrehívott: – Minden rendben otthon? Fáradtnak tűnsz mostanában. – Igen, csak sok a munka – válaszoltam gyorsan.

Egyik nap azonban történt valami. Az egyik kolléganőm, Judit, meghívott kávézni munka után. Először nemet akartam mondani – hiszen Gábor pontosan tudja, mikor érek haza –, de végül igent mondtam. Judit csendben hallgatott végig, amikor kibukott belőlem minden: a pénz, a kontroll, a félelem.

– Ez bántalmazás – mondta halkan Judit. – Nem csak az számít bántalmazásnak, ha valaki megüt. Ez is az.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Először éreztem úgy igazán: talán nem én vagyok hibás. Talán tényleg van kiút.

Azóta minden nap próbálok egy kicsit bátrabb lenni. Próbálok hinni abban, hogy megérdemlem a szabadságot. Hogy jogom van eldönteni, mire költöm a saját pénzemet.

De még mindig félek. Félek attól, hogy ha lépek, elveszítek mindent: a lakást, a megszokott életet… talán még magamat is.

Néha azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan adják át csendben a fizetésüket minden hónapban? És vajon mikor leszünk végre elég bátrak ahhoz, hogy kimondjuk: elég volt?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet ezt kibírni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?