A férjem kitiltotta a családomat az otthonunkból – Most minden nap félek hazamenni
– Nem akarom többé látni az anyádat ebben a lakásban! – üvöltötte Gábor, miközben a konyhaasztalra csapott. A tányérok megremegtek, én pedig ösztönösen hátrébb léptem. A szívem hevesen vert, mintha menekülni akarna ebből a pillanatból.
Hat éve élünk együtt ebben a panelban Zuglóban. Az első években minden olyan egyszerűnek tűnt: közös reggelik, hosszú séták a Városligetben, hétvégi ebédek anyuéknál. Gábor mindig kicsit zárkózott volt, de azt hittem, csak idő kell neki, hogy megnyíljon. Most viszont úgy érzem, mintha egy idegen lakna velem.
Aznap este anyám csak egy tál levest hozott át, mert tudta, hogy beteg vagyok. Gábor már az ajtóban megfagyasztotta a levegőt:
– Nem mondtam, hogy ne jöjjön át? – kérdezte hidegen.
Anyám zavartan nézett rám. – Csak egy kis húslevest hoztam, Zsuzsi beteg…
– Nem érdekel! – vágott közbe Gábor. – Ez az én házam is, és nem akarom, hogy idejárkáljon!
Anyám némán letette a tálat az előszobában, majd rám nézett könnyes szemmel. – Hívj fel, ha szükséged van valamire – suttogta.
Miután becsuktam mögötte az ajtót, Gábor rám förmedt:
– Meddig fogod még hagyni, hogy beleszóljon az életünkbe? Nem vagy már gyerek!
Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Aznap este Gábor nem szólt hozzám többet. Én pedig egész éjjel forgolódtam az ágyban.
Másnap reggel csendben készítettem a kávét. Gábor már öltönyben állt az ajtóban.
– Ha még egyszer idehívod őket, elköltözöm – mondta halkan, de fenyegetően.
A munkahelyemen egész nap csak erre tudtam gondolni. Kolléganőm, Erika észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Zsuzsi, minden oké otthon? Olyan sápadt vagy.
– Semmi baj – hazudtam. – Csak nem aludtam jól.
De Erika nem hagyta annyiban. Ebédszünetben félrehívott.
– Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Ha beszélni akarsz…
Majdnem elsírtam magam. De nem akartam panaszkodni. Még magamnak sem mertem bevallani, mennyire félek hazamenni.
Az elkövetkező hetekben Gábor egyre szigorúbb lett. Először csak anyámat tiltotta ki, aztán apámat is. A húgom születésnapjára sem engedett el – szerinte „családi ügyekbe” nem kell belefolynom. Egyik este azt mondta:
– Ha szeretsz, nekem adsz igazat. A családod csak kihasznál téged.
Próbáltam beszélni vele erről:
– Gábor, ők a családom! Nem akarom elveszíteni őket.
– Akkor költözz vissza hozzájuk! – vágta rá dühösen.
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hová mehetnék? A lakás közös hitelre van, minden megtakarításunk ebben van. És még mindig szeretem őt… vagy legalábbis azt az embert, akinek régen ismertem.
Egyik este titokban felhívtam anyámat.
– Anya… nagyon hiányzol – suttogtam a telefonba.
– Gyere haza bármikor, kislányom! – mondta sírva. – Nem kell ezt eltűrnöd.
De én csak ültem a sötét konyhában és hallgattam a lakás csendjét. Gábor már aludt. Éreztem, ahogy egyre jobban szorít a mellkasom.
A munkahelyemen is kezdtek feltűnni a változások. Egyre többször késtem el, nem tudtam koncentrálni. Erika egyszer odajött hozzám:
– Zsuzsi, ez így nem mehet tovább! Félek érted…
Aztán egy nap Gábor váratlanul beállított munka után:
– Miért beszélsz annyit Erikával? Nem szeretem ezt a barátságot.
Ekkor értettem meg: nemcsak a családomat akarja kizárni az életemből, hanem mindenkit, aki fontos nekem.
Aznap este leültem vele beszélgetni.
– Gábor… én ezt így nem bírom tovább. Szükségem van a családomra és a barátaimra is.
– Akkor döntsd el: ők vagy én! – mondta ridegen.
Sírtam egész éjjel. Másnap reggel összepakoltam néhány ruhát és elindultam anyámhoz. Az ajtóban még egyszer visszanéztem a lakásra: minden emlék ott volt benne, de már nem éreztem otthonomnak.
Most itt ülök anyám konyhájában egy bögre teával, és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért hagytam, hogy valaki ennyire elvegyen mindent tőlem? Vajon hányan élnek még így csendben Magyarországon? Ti mit tennétek a helyemben?