„A férjem inkább az anyjához fordult, mint hozzám – tényleg én lennék a hibás?”

– Miért sír már megint? – kérdezte Gábor, miközben a kiságy mellett állt, és idegesen dobolt az ujjával a rácson. – Nem tudom, Gábor, talán éhes vagy csak fáradt – válaszoltam halkan, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. A kisfiunk, Marci, alig három hónapos volt, és én már most úgy éreztem, hogy egyedül maradtam minden gondommal.

Az első hetekben még hittem abban, hogy együtt fogjuk csinálni. Hogy Gábor majd segít, ha éjszaka fel kell kelni, vagy ha napközben már nem bírom tovább. De ő inkább dolgozott, vagy ha otthon volt is, csak a telefonját nyomkodta. Egyik este, amikor már harmadszor keltem fel Marcihoz, odasúgtam neki: – Kérlek, legalább most segíts egy kicsit! – Mire ő csak annyit mondott: – Majd holnap. Fáradt vagyok.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Gábor nincs otthon. Az anyósommal üzenetet hagytak: „Elmentünk bevásárolni, majd jövünk.” Nem értettem, miért kell neki az anyja ahhoz is, hogy elmenjen a boltba. Később kiderült: Gábor minden problémáját az anyjával beszéli meg. Hogy szerinte én túl sokat panaszkodom, hogy nem vagyok elég türelmes. Az anyósom pedig csak bólogatott: „Régen mi mindent megoldottunk egyedül.”

Egyik délután átjött a legjobb barátnőm, Zsófi. Elmondtam neki mindent: hogy mennyire magányos vagyok, hogy Gábor nem segít semmit, és hogy az anyósom is csak kritizál. Zsófi hosszan hallgatott, majd azt mondta: – Lehet, hogy kicsit túlzásba viszed. Talán tényleg te vagy túl érzékeny mostanában.

Ez úgy szíven ütött, mintha pofon vágtak volna. Tényleg én lennék a hibás? Tényleg nekem kéne mindent elviselnem? Próbáltam erős maradni, de esténként egyre gyakrabban sírtam el magam Marci mellett.

Egyik este Gábor hazaért, és az anyja is vele jött. Az anyósom rögtön átvette az irányítást: – Add csak ide a gyereket! Te úgyis fáradtnak tűnsz. – A hangjában ott volt a lenézés. Gábor rám sem nézett, csak leült a tévé elé. Én pedig ott álltam a konyhában, egyedül.

Másnap reggel Gábor azt mondta: – Anyám szerint jobban kéne figyelned magadra. Nem kéne ennyit aggódnod. – Dühös lettem: – És te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon. – Szerintem is túlzásba viszed.

Akkor tört el bennem valami. Felhívtam anyukámat, de ő csak annyit mondott: – Tudod, nálunk is így volt ez régen. Az apád sem segített soha. Ez a nők dolga.

Úgy éreztem magam, mint egy szellem a saját otthonomban. Mindenki azt várta tőlem, hogy csendben tűrjek és mindent kibírjak. De én már nem bírtam tovább.

Egy este Marci nagyon sírt. Próbáltam ringatni, de semmi nem segített. Gábor fel sem nézett a telefonjából. – Segítenél végre? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Hívd fel anyámat! Ő jobban ért hozzá! – vágta rá ingerülten.

Akkor kiabálni kezdtem:
– Ez a te fiad is! Miért nem tudsz egyszer az életben felelősséget vállalni?
– Ne ordíts velem! – kiabált vissza Gábor. – Ha nem tetszik valami, menj haza anyádhoz!

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggel Zsófi újra felhívott:
– Ne haragudj a múltkoriért – mondta halkan. – Talán tényleg túl sokat várnak el tőled.

De már késő volt. Úgy éreztem, elvesztettem önmagam. Egyedül voltam egy házasságban, ahol senki nem értett meg.

Pár nap múlva Gábor bejelentette:
– Anyám szerint jobb lenne, ha egy ideig ő segítene neked itthon.
– Nem kell az anyád! Nekem rád lenne szükségem! – sírtam el magam.
– Én dolgozom! Nem értem, miért nem tudod ezt elfogadni!

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak túl sokat vártam attól az embertől, akitől a legtöbbet kellett volna kapnom?

Ti mit gondoltok? Tényleg mindig az anya hibája minden? Vagy jogom van ahhoz, hogy segítséget kérjek és ne legyek egyedül ebben az egészben?