A férjem elhidegülése: Egy család csendes széthullása – Vajon elég a szeretet?

– Gábor, kérlek, ne menj el most is! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó hangosan becsapódott mögötte. Marci, a kisfiunk, ott állt mellettem pizsamában, kezében a kedvenc plüssmackójával, és csak némán nézett rám. A szívem összeszorult. Nem ez volt az első alkalom, hogy Gábor szó nélkül elment otthonról, de most valami végleg megváltozott bennem.

Emlékszem, amikor 27 évesen azt hittem, mindenem megvan. Egy szép lakás Zuglóban, egy férj, akit csodáltam – Gábor mindig is céltudatos volt, keményen dolgozott az építőiparban –, és egy kisfiú, Marci, akiért mindketten rajongtunk. Azt hittem, a boldogságunk megingathatatlan. De ahogy teltek a hónapok, Gábor egyre fáradtabb lett. Először csak később ért haza, aztán már vacsorázni sem ült le velünk. Marci kérdezgette: „Apa mikor jön haza? Miért nem játszik velem?” Én pedig csak magyarázkodtam: „Sokat dolgozik, kicsim.”

Egy este, amikor Marci már aludt, megpróbáltam beszélni Gáborral.
– Mi történik veled? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte kurtán, és a telefonját bámulta.
– De hát alig beszélsz hozzánk. Marci is érzi…
– Ne kezdjük ezt megint! – vágott közbe ingerülten. – Fáradt vagyok.

Aztán egyre több ilyen este lett. A közös hétvégék elmaradtak. Gábor vagy dolgozott, vagy a barátaival ment focizni. Marci egyre többször sírt esténként. Egyszer azt mondta: „Anya, apa már nem szeret minket?” A szívembe martak ezek a szavak.

Próbáltam mindent: közös programokat szerveztem, meghívtam Gábor szüleit vasárnapi ebédre – hátha ők tudnak hatni rá. De csak feszültség lett belőle. Anyósom egyszer félrehívott:
– Zsófi, lehet, hogy túl sokat vársz el Gábortól. Az apák nem mindig tudnak úgy kötődni…

De én nem akartam elfogadni ezt. Hiszen láttam régen, mennyire szerette Marcit! Mi változott meg benne? Vagy bennem?

Egyik este Marci lázas lett. Egész éjjel virrasztottam mellette. Hajnalban hívtam Gábort:
– Kérlek, gyere haza! Nagyon rosszul van a gyerek.
– Most nem tudok – mondta fásultan –, fontos tárgyalásom lesz.

Akkor valami eltört bennem. Egyedül vittem orvoshoz Marcit. Egyedül ültem vele a rendelőben, miközben más anyák mellett ott voltak az apák is. Hazafelé menet sírtam a villamoson.

Aznap este Gábor későn jött haza. Megpróbáltam beszélni vele:
– Nem bírom tovább egyedül! Marcinak szüksége van rád!
– Mindig csak követelőzöl! – csattant fel. – Nem elég, hogy eltartalak titeket?
– Ez nem erről szól! – zokogtam. – Szeretetre van szükségünk!

Gábor csak nézett rám üres tekintettel. Aznap éjjel a kanapén aludt.

A következő hetekben már csak egymás mellett éltünk. Marci bezárkózott magába. Az óvónő is szólt: „Valami nincs rendben otthon?”

Egyik délután Marci rajzolt valamit: egy családot – de az apuka alakja halvány volt, mintha csak árnyék lenne.
– Ez ki? – kérdeztem.
– Apa… de ő már nem játszik velünk – suttogta Marci.

Akkor döntöttem el: segítséget kérek. Elmentem egy családsegítőhöz. Ott sírtam ki először magam igazán:
– Mit csináljak? Hogy hozzam vissza a férjemet? Vagy legalább az apát Marcinak?

A pszichológus azt mondta: „Nem tud mindent egyedül megoldani. Néha az is szeretet, ha hagyjuk a másikat dönteni.”

Próbáltam beszélni Gáborral erről is:
– Nem akarod eljönni velem egy beszélgetésre? A fiadért…
– Nekem nincs szükségem ilyen hülyeségekre! – vágta rá dühösen.

Aznap este Marci odabújt hozzám:
– Anya, ugye te mindig itt leszel?
– Igen, kicsim – suttogtam –, mindig itt leszek.

De magamban tudtam: valami végleg elveszett.

Most itt ülök a sötét nappaliban, Marci már alszik. Hallgatom Gábor lépteit a lakásban – idegennek érzem őt. Vajon hol rontottuk el? Elég lehet-e valaha is a szeretet ahhoz, hogy egy család együtt maradjon?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni azt, ami már régóta széthullóban van?