„A férjem elfelejtett minket az öccse családjáért – Vajon meddig bírjuk még?”

– Megint későn jössz haza, András? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a harmadik hideg vacsorát tologattam a tányéromon. A gyerekek már rég aludtak, csak a hűtő monoton zúgása töltötte be a lakást. András fáradtan nézett rám, a kabátját sem vette le.

– Ne haragudj, Zsófi, de Zsuzsiékhoz kellett mennem. A gyerekeknek segítettem leckét írni, aztán elromlott náluk a bojler…

Sóhajtottam. Mióta Gergő, András öccse meghalt abban a szörnyű balesetben az M3-ason, mintha a férjem egy másik életet élne. Gergő özvegye, Zsuzsi és két kisgyerekük, Marci és Lili lettek András mindene. Eleinte megértettem. A gyász összekovácsolja a családot, segíteni kell. De most már hónapok óta tart ez az állapot. A mi gyerekeink, Bence és Anna is egyre többször kérdezik: „Apa ma is Zsuzsiéknál alszik?”

Egyik este Anna sírva jött át hozzám az ágyából.

– Anya, apa már nem szeret minket? Miért nem jön haza?

Mit mondhattam volna? Hogy apa segít? Hogy apa most máshol fontosabbnak érzi magát? Hogy apa talán elfelejtett minket?

A barátnőim szerint túl türelmes vagyok. „Zsófi, ez már nem normális! Te is számítasz!” – mondta múltkor Éva, miközben együtt kávéztunk a játszótéren. De én mindig csak azt hajtogattam: „András jó ember. Csak most nehéz neki.”

De egyre nehezebb volt magamat is meggyőzni erről. Az anyósom is csak sóhajtozott:

– Tudod, Zsófikám, András mindig is nagyon kötődött Gergőhöz. Most úgy érzi, neki kell helytállnia helyette is.

De ki áll helyt értünk?

Egyik este végül összeszedtem minden bátorságomat.

– András, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

Ő csak fáradtan leült velem szemben.

– Tudom, mit akarsz mondani… De Zsuzsi teljesen össze van törve! Marci alig beszél az apja halála óta! Nem hagyhatom őket magukra!

– És minket? – kérdeztem halkan. – Mi lesz velünk? Anna sír utánad minden este. Bence már nem akar focizni menni veled. Én… én úgy érzem, mintha elvesztettelek volna.

András csak nézett rám. A szeme vörös volt a fáradtságtól és talán a bűntudattól is.

– Sajnálom… De most nem tudok mást tenni.

A következő hetekben sem változott semmi. Egyre többször éreztem magam egyedülálló anyának. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam, a főnököm megjegyezte: „Zsófi, minden rendben otthon?”

Egyik pénteken aztán Bence egy osztálytársa szülinapi bulijára volt hivatalos. András megígérte, hogy elviszi – de persze elfelejtette. Bence sírva fakadt.

– Apa már nem is szeret engem! Mindig csak Marci meg Lili!

Aznap este András később jött haza, mint valaha. Már nem bírtam tovább.

– Nem tudom így folytatni! – tört ki belőlem. – Vagy visszakapjuk az apát és férjet, vagy… vagy nem tudom, mi lesz velünk!

András először dühös lett.

– Hogy lehetsz ilyen önző? Az öcsém meghalt! Zsuzsi egyedül maradt két gyerekkel!

– És én? Én is egyedül maradtam két gyerekkel! Csak te még élsz…

Csend lett köztünk. Talán először értette meg igazán, mit érzek.

Azóta próbál változtatni – de minden nap harc. Minden nap újabb döntés: kihez tartozik jobban? Lehet-e két családot egyszerre szeretni úgy, hogy egyik se sérüljön?

Néha azon gondolkodom: vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg jogom van azt kérni: legyünk újra család?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az önzetlenség és az önfeladás határa? Vajon lehet-e úgy segíteni másokon, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat és a saját családunkat?