„A férjem azt mondja, majd akkor dolgozik keményebben, ha lesz gyerekünk – de mi van, ha ez sosem történik meg?”

– Miért nem próbálsz meg keresni egy jobb állást, Gábor? – kérdeztem halkan, miközben a kanálommal kavargattam a kihűlt levest. Az asztal túloldalán a férjem csak vállat vont, és a telefonját bámulta.

– Minek? – sóhajtott fel. – Most úgyis csak ketten vagyunk. Majd ha lesz gyerek, akkor lesz értelme hajtani.

A szívem összeszorult. Már hónapok óta kerülgettük ezt a témát. Két éve vagyunk együtt: egy évig jártunk, aztán gyorsan összeházasodtunk, mert azt hittük, minden olyan egyszerű lesz. De most úgy érzem, mintha egy helyben toporognánk. Gábor egy vidéki kisboltban dolgozik eladóként, én pedig egy könyvelőirodában vagyok asszisztens. A fizetésünk épphogy elég az albérletre és a mindennapi kiadásokra. A gyerekvállalás gondolata egyre távolibbnak tűnik.

– De hát nem gondolod komolyan, hogy csak akkor fogsz többet keresni, ha már itt lesz egy baba? – próbáltam visszafogni a hangomat, de éreztem, hogy remeg benne a düh és a félelem.

– Nem tudom… – nézett rám végre. – Most nincs motivációm. Minek szakadjunk meg, ha így is elvagyunk?

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Gábor egyenletes légzését, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire különbözőek vagyunk? Vagy csak én várok túl sokat?

Másnap reggel anyám hívott. Már a hangjából hallottam, hogy aggódik.

– Kislányom, mikor jöttök már át? Rég láttalak titeket együtt…

– Majd hétvégén – mondtam gyorsan. Nem akartam beavatni őt a gondjainkba. De anyám mindig is átlátott rajtam.

– Minden rendben köztetek?

– Persze – hazudtam.

De nem volt rendben semmi. Aznap este újra szóba hoztam Gábornak a pénzügyeket.

– Nézd, nem akarok veszekedni – kezdtem óvatosan –, de szerintem nem szabadna csak úgy belevágnunk a gyerekvállalásba. Előbb stabilabb anyagi helyzet kellene.

Gábor felhorkant.

– Mindig csak ez a pénz! Mások is felnevelnek gyereket kevésből!

– De miért kellene nekünk is szenvedni? Miért nem lehetne jobb nekünk?

– Mert te sosem vagy elégedett! – csattant fel.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hirtelen minden ki nem mondott feszültség felszínre tört. Gábor azzal vádolt, hogy túl sokat akarok, én pedig azt éreztem, hogy ő túl keveset.

Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel csendben készülődtünk. A munkahelyemen alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette rajtam a feszültséget.

– Minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.

– Nem igazán… – sóhajtottam. – A férjem azt mondja, majd akkor dolgozik keményebben, ha lesz gyerekünk. De én félek…

Zsuzsa bólintott.

– Nálunk is volt ilyen időszak. De hidd el, ha most nem változik semmi, később sem fog.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg igaz ez? Vagy csak én vagyok túl pesszimista?

Este Gábor már otthon volt, amikor hazaértem. A tévé előtt ült, de láttam rajta, hogy vár valamire.

– Beszélhetünk? – kérdeztem halkan.

Bólintott.

– Szeretlek – kezdtem –, de félek attól, hogy ha most nem teszünk semmit, később már késő lesz. Nem akarok úgy gyereket vállalni, hogy közben aggódnom kell minden forint miatt.

Gábor sokáig hallgatott.

– Értem… De én tényleg úgy érzem, most nincs miért hajtani. Ha lenne egy kisbabánk… talán minden más lenne.

– És ha sosem lesz? Vagy ha csak később? Akkor mi lesz velünk?

Gábor nem válaszolt. Csak nézett maga elé.

Azóta napok teltek el így: csendben egymás mellett élünk, mintha mindketten várnánk valamire. Néha azon kapom magam, hogy irigykedve nézem azokat a párokat az utcán, akik nevetve tolják a babakocsit – de vajon ők is ilyen nehézségekkel küzdenek belül?

Anyám hétvégén újra szóba hozta:

– Kislányom, biztos jó ötlet ez az egész? Nem kellene előbb magatokkal rendbe jönni?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak bólintottam.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg igaz az, amit Zsuzsa mondott? Hogy aki most nem változik, az később sem fog? Vagy adjak még időt Gábornak? Ti mit tennétek a helyemben?