A férjem az anyját választotta helyettem – és én maradtam a bűntudattal: tényleg önző voltam?

– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, Gábor! – szinte kiabáltam, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A gyerekek már aludtak, de a hangom remegett az idegességtől. Gábor a nappali ajtajában állt, kezében egy bögre teával, és nem nézett rám. – Anyámnak nincs hova mennie, Zsuzsa. Nem hagyhatom magára.

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy az anyóssal mindig is nehéz volt kijönni – sosem fogadott el igazán, mindig kritizált, hogy nem vagyok elég jó a fiának, a házunkban pedig minden apróságba belekötött. De most beteg volt, és Gábor azt akarta, hogy hozzánk költözzön. – És mi lesz velünk? A gyerekekkel? – kérdeztem halkan. – Tudod jól, hogy mennyire feszült lesz minden. Már most is alig bírjuk egymást elviselni, ha csak egy hétvégére jön át.

Gábor végre rám nézett. A szeme tele volt fájdalommal és dühvel. – Ez most nem rólad szól! Az anyám haldoklik. Nem hagyhatom cserben.

Ekkor éreztem először azt a mély bűntudatot, ami később teljesen felemésztett. Vajon tényleg önző vagyok? Tényleg csak magamra gondolok? De ott voltak a gyerekeink is: Anna még csak hatéves, Marci pedig nyolc. Ők is számítanak. Az anyósom mindig kiabált velük, rendre utasította őket minden apróságért. Féltem attól, hogy a mindennapjaink pokollá válnak.

Aznap este nem aludtam. Hallottam, ahogy Gábor a nappaliban sírva beszél telefonon az öccsével, Péterrel. Másnap reggel már minden el volt döntve: az anyósa két hét múlva hozzánk költözik.

Az első napokban próbáltam erős maradni. Segítettem berendezni a vendégszobát, elmentem gyógyszertárba, főztem külön neki diétás ételeket. De az anyósom egyre többet panaszkodott: „Ez túl sós!”, „Miért ilyen hideg itt?”, „A gyerekek túl hangosak!” Gábor mindent megtett érte – és egyre kevesebbet törődött velem vagy a gyerekekkel.

Egy este Anna sírva jött hozzám: – Anya, miért mondja a nagymama, hogy rossz gyerek vagyok? Én csak rajzoltam… Megöleltem őt, de belül összetörtem. Próbáltam beszélni Gáborral: – Ez így nem mehet tovább! A gyerekek félnek tőle! – De ő csak legyintett: – Anyám beteg, ne várj tőle többet.

Hetek teltek el így. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Az anyósom mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem a gyerekeket, még azt is megmondta, mikor mossak ablakot. Egy este már nem bírtam tovább: – Gábor, vagy én megyek el innen a gyerekekkel, vagy ő! – mondtam sírva.

Gábor csak állt némán. Aztán halkan annyit mondott: – Ha elmész, ne várd, hogy visszajövök utánad.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát magunknak és a gyerekeknek. Anyámhoz költöztünk átmenetileg. A gyerekek csendben ültek az autóban; Anna az ölembe bújt, Marci az ablakon bámult kifelé.

Azóta eltelt három hónap. Gábor egyszer sem keresett. Hallottam közös ismerősöktől, hogy az anyja állapota romlik, és ő mindent feladott érte: a munkáját is otthagyta, hogy ápolja.

Én pedig itt ülök anyám lakásában két gyerekkel és egy hatalmas űrrel a szívemben. Minden este azon gondolkodom: vajon tényleg önző voltam? Meg kellett volna próbálnom jobban elfogadni az anyósomat? Vagy jogom volt megvédeni a saját családomat?

Néha azt érzem, hogy elvesztettem mindent: a férjemet, az otthonomat, az álmomat egy boldog családról. Máskor meg azt gondolom: talán csak így tudtam megmenteni magunkat attól a mérgező légkörtől.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Tényleg önző vagyok – vagy csak próbáltam megvédeni azt, ami igazán fontos?