A feleségem két évig titkolta a betegségét – Mit tegyek most?

– Miért nem mondtad el nekem, Réka? – kérdeztem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A szívem a torkomban dobogott, mintha bármelyik pillanatban kiszakadna. Réka a szemembe nézett, de a tekintete valahol messze járt.

– Nem akartam, hogy aggódj. Nem akartam, hogy sajnálj – suttogta, és az ujjai idegesen játszottak a pulóvere szegélyével.

Aznap este minden megváltozott. Két évig éltem abban a hitben, hogy a feleségem csak fáradt, vagy épp rossz napja van a munkahelyén. Néha panaszkodott fejfájásra, néha csak csendesebb volt a szokásosnál. Én pedig – mint egy ostoba – elhittem, hogy minden rendben van. Hogy csak az élet nehézségei nyomják.

Aztán egy este, amikor hazaértem a munkából, Réka a fürdőszobában ült a földön, és sírt. A keze remegett, az arca sápadt volt. Azonnal odarohantam hozzá.

– Mi történt? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem bírom tovább… – zokogta. – Nem bírom tovább titkolni előled.

Akkor mondta el: két éve diagnosztizálták nála az autoimmun betegséget. Folyamatosan jár orvoshoz, gyógyszereket szed, de nem javul. Félt attól, hogy ha megtudom, már nem fogom ugyanúgy szeretni. Hogy majd mást keresek magamnak. Hogy elhagyom.

Ott ültem mellette a hideg csempén, és úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett. Dühös rá, mert nem bízott bennem annyira, hogy elmondja. És dühös magamra is, mert talán én adtam okot arra, hogy féljen tőlem az igazsággal.

Azóta minden nap egy harc. Próbálok erős lenni érte – de közben bennem is tombolnak a kérdések. Vajon tényleg annyira szeret engem, ha képes volt ilyen fontos dolgot eltitkolni? Vagy csak annyira félt attól, hogy elveszít? És én… én vajon elég jó férj vagyok?

A családunk sem könnyíti meg a helyzetet. Anyám már az első pillanatban gyanakodni kezdett:

– Réka olyan sápadt mostanában… Nem terhes véletlenül? Vagy valami baja van? – kérdezte egyik vasárnap ebédnél.

Réka csak mosolygott kínosan, én pedig próbáltam terelni a szót. Most már tudom: minden alkalommal hazudott neki is. És nekem is.

A barátaink előtt is játszottuk a tökéletes párt. Mindenki irigyelte a kapcsolatunkat: „Nézzétek meg őket! Mindig együtt vannak!” – mondogatták. Senki sem tudta, hogy esténként Réka sírva alszik el mellettem.

Egyik este aztán nem bírtam tovább:

– Miért gondoltad azt, hogy elhagynálak? – kérdeztem halkan.

– Mert láttam apámat… amikor anyám beteg lett, ő is elfordult tőle. Féltem, hogy te is így teszel majd velem – mondta könnyes szemmel.

Akkor értettem meg igazán: nem csak rólam szólt ez az egész titkolózás. Réka gyerekkorának árnyai is ott ültek közöttünk minden vacsoránál.

Most ott tartunk, hogy minden nap újra kell építenünk egymást. Próbálok türelmes lenni vele – de néha úgy érzem, én is összeroppanok a teher alatt. Néha haragszom rá, néha magamra. Néha mindkettőnkre.

A munkahelyemen sem tudok már úgy teljesíteni, mint régen. Főnököm, Gábor többször megkérdezte:

– Minden rendben otthon?

Hazudtam neki is: persze, minden rendben.

De valójában semmi sincs rendben. Nem tudom, hogyan lehet újra bízni valakiben, aki két évig hazudott neked – még ha jó szándékból is tette. Nem tudom, hogyan lehet segíteni annak, aki még magának sem meri bevallani a gyengeségeit.

Most itt ülök a sötét nappaliban, hallgatom Réka halk légzését a hálószobából, és azon gondolkodom: vajon képesek vagyunk-e együtt túlélni ezt? Vajon lehet-e újra bízni? Vajon tényleg az a szeretet próbája, amikor minden darabokra hullik körülöttünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora titkot? Vagy ez már örökre ott marad közöttünk?