A Duna-parti ház: Az álmaim ára – Egy nagymama vallomása családról, álmokról és fájdalmas döntésekről

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta rám Ágnes, a középső lányom, miközben a konyhaasztalnál álltunk, és a Dunán túl lassan lement a nap. A hangja remegett a haragtól, de a szemében félelem csillogott.

Ott álltam, a frissen felújított házban, amelyért évtizedekig dolgoztam, spóroltam, és most, amikor végre minden álmom valóra vált, a családom szinte darabokra hullott körülöttem.

Gyerekkoromban, amikor még a szegedi panelban laktunk öten egy szobában, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy saját házam a Duna partján. Ahol a gyerekeim és az unokáim együtt nevetnek majd a kertben, ahol minden vasárnap együtt ebédelünk, és ahol végre béke lesz. De most, hogy itt vagyunk – vagyis inkább csak lennénk –, minden másképp alakult.

A férjem, László már tíz éve nincs velünk. Egyedül maradtam három lányommal: Ágnessel, Katával és a legkisebb Zsuzsival. Mindhárman más-más utat választottak: Ágnes könyvelő lett Budapesten, Kata vidéken tanítónő, Zsuzsi pedig még mindig keresi önmagát. Mindig is próbáltam igazságos lenni velük, de valahogy sosem sikerült teljesen.

Amikor végre sikerült megvenni ezt a régi sváb házat Szentendrénél, azt hittem, mindenki örülni fog. De már az első hétvégén éreztem, hogy valami nincs rendben. Ágnes folyton azt mondogatta: „Anyu, minek neked ekkora ház? Ki fogja ezt fenntartani? Miért nem költözöl inkább hozzám Pestre?” Kata csendben maradt, csak néha sóhajtott nagyot, amikor az unokák hangosan rohangáltak a kertben. Zsuzsi viszont láthatóan élvezte az új helyet – talán mert ő mindig is menekült a város zajától.

Egyik este aztán minden kirobbant. Az asztalnál ülve Ágnes egyszer csak felcsattant:
– Te mindig Zsuzsit szeretted a legjobban! Mindig neki adtad a legtöbbet! Most is neki akarod adni ezt a házat, ugye?

Kata csak lehajtotta a fejét. Éreztem, hogy ő is így gondolja – csak sosem mondta ki. Zsuzsi viszont felugrott:
– Ez nem igaz! Én csak segítek anyának! Nem akarok semmit!

A szívem összeszorult. Hirtelen visszajöttek azok az emlékek, amikor Lászlóval veszekedtünk azon, hogy melyik gyereknek mit vegyünk karácsonyra. Mindig attól féltem, hogy valamelyikük úgy érzi majd: kevésbé szeretem.

Aznap este nem tudtam aludni. Kimentem a teraszra, néztem a holdfényes Dunát. A víz lassan hömpölygött – mintha magával vinné az összes kimondatlan szót és régi sérelmet.

Másnap reggel Ágnes már korán elment. Kata is összepakolt csendben. Csak Zsuzsi maradt velem.
– Anya… – kezdte halkan –, lehet, hogy jobb lenne eladni ezt a házat.
– Nem tudom… – suttogtam vissza. – Ez volt az álmom.
– De mi van akkor, ha az álmaid miatt mindenki boldogtalan lesz?

Napokig csak bolyongtam a házban. Minden sarokban ott volt egy-egy emlék: László nevetése egy régi fotón; Ágnes első rajza az előszobafalon; Kata babája a padláson; Zsuzsi biciklije a fészerben. Minden annyira ismerős volt – és mégis idegen.

Egy héttel később összehívtam őket egy utolsó beszélgetésre.
– Lányok – kezdtem remegő hangon –, tudom, hogy mindannyian mást szeretnétek. De én csak azt akartam, hogy legyen egy helyünk… ahol újra család lehetünk.
Ágnes sírni kezdett.
– Anyu… én csak attól félek, hogy elveszítelek.
Kata hozzám lépett és átölelt.
– Mi is csak ezt akarjuk…
Zsuzsi csendben maradt.

Végül úgy döntöttünk: nem adom el a házat. De minden nyáron együtt töltünk itt egy hetet – mindannyian, együtt. Megígértük egymásnak: kimondjuk azt is, ami fáj. És ha kell, sírunk is együtt.

Most itt ülök a Duna-parton, nézem az unokáimat játszani. Néha még mindig összeszorul a szívem: vajon jól döntöttem? Lehet-e úgy boldognak lenni, hogy közben ne bántsuk meg azokat, akiket szeretünk? Ti mit gondoltok erről?