A családi hűség ára – Amikor a legközelebbi rokonok fordítanak hátat neked

– Miért nem veszi fel senki a telefont? – kérdeztem magamtól remegő kézzel, miközben már harmadszor hívtam fel a nagynénémet aznap este. A konyhaasztalon ott állt az üres teáscsésze, benne a kihűlt kamillatea, amit apámnak főztem volna, ha nem lett volna annyira gyenge, hogy már inni sem tudott. Anyám a szobában sírt halkan, azt hitte, nem hallom. De minden hangot hallottam. A csendet is.

Gyerekkoromban mindig azt mondták: „A család az első.” Ezt hallottam apámtól is, amikor a szomszéd néninek cipelte be a szenet, vagy amikor anyám a nagybátyám gyerekeire vigyázott heteken át, mert ők nem értek rá. Mi mindig ott voltunk mindenkinek. Ez volt az élet rendje.

Aztán jött az a tavasz, amikor apám hirtelen rosszul lett. Először csak fáradékony volt, aztán már dolgozni sem tudott menni. Az orvosok hónapokig vizsgálták, végül kimondták: daganat. Akkor még reménykedtünk. Aztán jöttek a kezelések, a kórházi napok, és egyre kevesebb lett belőle. Anyám összetört. Én próbáltam tartani magam – valakinek kellett.

Egyik este leültem anyámmal a konyhában.
– Hívjuk fel Marikát – mondta halkan. – Talán tud segíteni valamiben.
– Már hívtam – feleltem. – Nem veszi fel.
– És Zoli?
– Ő sem.
Anyám csak bólintott. Láttam rajta, hogy szégyelli magát, mintha ő tehetne arról, hogy most senki sem segít.

A következő hetekben újra és újra próbálkoztunk. Üzeneteket hagytunk, elmentünk hozzájuk személyesen is. Mindig volt valami kifogás: „Most nem jó”, „Majd jövő héten”, „Sajnos most nekünk is nehéz”. Az unokatestvéreim elfordították a fejüket az utcán. A nagynéném egyszer azt mondta: „Nekünk is megvan a magunk baja.”

Ott álltam huszonnyolc évesen egy omladozó családi házban, egy beteg apával és egy megtört anyával, és először éreztem azt, hogy teljesen egyedül vagyok. Minden este azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem számít most semmit az a sok évnyi segítség? Miért ilyenek az emberek?

Apám állapota romlott. Egyre többet kellett otthon lennem, munka után rohantam haza főzni, takarítani, gyógyszert adni neki. Anyám közben elvesztette az állását – túl sokat hiányzott miatta. Egyre kevesebb pénzünk lett. Volt olyan nap, hogy csak kenyeret és zsírt ettünk vacsorára.

Egyik este apám megszorította a kezem.
– Ne haragudj rájuk – suttogta. – Az emberek félnek a bajtól.
– De mi sosem féltünk segíteni – mondtam dühösen.
– Mert te más vagy – mosolygott fáradtan.

Az utolsó hónapokban már csak árnyéka volt önmagának. Amikor végül elment, a temetésen ott voltak mindannyian: Marika néni, Zoli bácsi, az unokatestvérek. Sírva ölelgettek minket, virágot hoztak, szép szavakat mondtak. De én csak néztem őket üres tekintettel. Hol voltak akkor, amikor igazán szükség lett volna rájuk?

A temetés után Marika néni odajött hozzám.
– Tudod, drágám, mi is nagyon sajnáltuk… csak…
– Csak? – kérdeztem halkan.
– Csak nem tudtuk volna elviselni látni őt így…
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

Azóta eltelt három év. Anyámmal ketten élünk tovább abban a házban. Sokszor gondolok arra az időszakra. Néha még most is felhívnak a rokonok – névnapokon, karácsonykor –, de már sosem tudok ugyanúgy beszélni velük. Valami végleg eltört bennem.

A munkahelyemen egyszer szóba került egy kolléganővel a család.
– Neked szerencséd van – mondta ő –, hogy ilyen összetartó családod van.
Elmosolyodtam keserűen.
– Az összetartás csak addig tart, amíg nincs baj – feleltem.

Sokan mondják: „A vér nem válik vízzé.” De én már nem hiszek ebben feltétel nélkül. Megtanultam: vannak helyzetek, amikor csak magadra számíthatsz. És mégis… néha azon gondolkodom: vajon én is hátat fordítanék annak, aki segítségért kiált? Vagy képes lennék újra bízni valakiben?

Mit gondoltok? Lehet-e újra hinni azokban, akik egyszer cserbenhagytak? Vagy örökre megmarad bennünk ez a törés?