A bűn árnyéka: Egy hétvége, ami mindent megváltoztatott – Az én történetem a Balaton-felvidékről

– Hogy tehetted ezt velem, Márk? – kiáltottam rá a bátyámra, miközben a verandán álltunk, és a viharos balatoni ég alatt egymás szemébe néztünk. A kezemben remegett a régi fénykép, amit anyánk szekrényében találtam. Rajta voltunk mi ketten, gyerekek, de mellettünk egy idegen férfi állt – és anyánk mosolya valahogy más volt rajta.

A hétvégére csak pihenni akartam lejönni a családi nyaralóba, de már az első este éreztem, hogy valami nincs rendben. Apám, László, szokás szerint hallgatag volt, Márk pedig idegesen járkált fel-alá a kertben. A szomszéd, Sándor bácsi is furcsán nézett ránk, amikor átjött egy üveg borral. – Régen minden más volt itt – mondta sejtelmesen. – Az emberek jobban vigyáztak egymásra… vagy legalábbis azt hitték.

Aznap este Márkkal kettesben maradtunk a teraszon. – Emlékszel arra a nyárra, amikor eltűnt az a kisfiú a faluból? – kérdezte hirtelen. Megborzongtam. – Persze, hogy emlékszem. Akkoriban mindenki gyanús volt… még apa is.

Márk lehajtotta a fejét. – Tudod, hogy nekem mondta el először anya, hogy nem minden az, aminek látszik? Hogy vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni?

A következő nap reggelén apám eltűnt. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne keressetek.” A gyomrom görcsbe rándult. Márk próbált erősnek tűnni, de láttam rajta, hogy ő is fél. A faluban gyorsan elterjedt a hír: „László eltűnt!” Az emberek suttogtak rólunk a boltban, a kocsmában. Sándor bácsi is csak annyit mondott: – Minden családban vannak titkok.

Aznap délután megtaláltam azt a fényképet anyánk régi ruhái között. A kép hátulján egy név: „Gábor – 1992.” Nem tudtam ki ő, de valami azt súgta, hogy köze van ahhoz a régi eltűnéshez… és talán apám mostani eltűnéséhez is.

Este Márkkal összevesztünk. – Te tudtál erről! – vágtam hozzá a fényképet. – Mindig mindent eltitkoltál előlem! – Nem érted? – kiabált vissza. – Anya megkért rá! Nem akarta, hogy megtudd… hogy megtudjuk! Hogy Gábor nem csak egy barát volt…

A vihar egyre erősebben tombolt odakint. A házban áramszünet lett, csak egy gyertya fénye világította meg Márk arcát. – Gábor az igazi apád – suttogta végül. Megdermedtem. Mintha minden addigi emlékem hirtelen értelmét vesztette volna.

– És László? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Ő tudta végig. De szeretett téged… úgy döntött, hogy felnevel.

Az éjszaka hátralévő részében nem aludtam. Csak ültem az ablakban és néztem a sötét Balatont. Másnap reggel apám visszatért. Megöregedettnek tűnt egyetlen nap alatt.

– Tudom, hogy megtaláltad a képet – mondta csendesen. – Nem akartam hazudni neked… csak féltem, hogy elveszítelek.

Sokáig hallgattunk mindhárman. Aztán Márk odalépett hozzám és átölelt.

A hétvége végére már semmi sem volt ugyanaz. A falu továbbra is suttogott rólunk, de én már nem törődtem vele. Most már tudtam, ki vagyok… vagy legalábbis azt hittem.

Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg jobb tudni az igazságot? Vagy néha jobb lenne nem bolygatni a múltat?