A barátság ára: Amikor a legjobb barátnőm elveszett az anyaságban

– Zsófi, mikor találkozunk végre? – kérdeztem a telefonba, miközben a villamos ablakán bámultam ki, és próbáltam elnyomni a hangomban bujkáló csalódottságot.

– Most nem tudok, Lilla, Bence épp most aludt el, és már három napja nem mostam hajat – felelte fáradtan. A háttérben halk sírás hallatszott, mire Zsófi gyorsan hozzátette: – Bocsi, mennem kell!

Letettem a telefont, és a szívem összeszorult. Zsófi volt az, akivel tizenkét éves korunk óta mindent megosztottam. Együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, együtt nevettünk a gimnáziumi bulikon, és együtt álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mindketten sikeresek leszünk. De most… mintha egy idegen beszélt volna velem.

Az utóbbi hónapokban minden megváltozott. Zsófi, aki mindig is igazi szépség volt – hosszú, fényes barna hajjal, ragyogó mosollyal –, most elhanyagoltan járt-kelt. A közös képeinken is látszott: míg én próbáltam tartani magam, ő egyre fáradtabbnak és szomorúbbnak tűnt. A férje, Gergő is panaszkodott nekem egyszer: „Lilla, nem tudom, mi történt vele. Mintha csak Bence létezne számára.”

Egyik este elhatároztam, hogy meglátogatom őket. Vittem egy kis házi sütit is, hátha ezzel örömet szerzek Zsófinak. Amikor ajtót nyitott, alig ismertem rá: kócos haj, karikás szemek, foltos póló. Bence a karjában sírt.

– Szia… – motyogta halkan.

– Segítsek valamiben? – kérdeztem óvatosan.

– Nem kell… csak… – Zsófi hangja elcsuklott. – Olyan fáradt vagyok.

Leültünk a kanapéra. Próbáltam beszélgetni vele régi dolgokról: a gimnáziumi osztálykirándulásról, a balatoni nyaralásokról. De Zsófi csak nézett maga elé.

– Lilla, én már nem vagyok az az ember – mondta végül. – Nem tudok másra gondolni, csak Bencére. Minden percben aggódom érte. Ha sír, ha alszik… mindig félek, hogy valamit rosszul csinálok.

– De hát… hol vagy te ebben az egészben? – kérdeztem halkan.

– Én? Én már csak egy anyuka vagyok. Gergő is ezt mondja: „Zsófi, hol van az a nő, akibe beleszerettem?” De nem érti… senki sem érti.

Hazafelé menet sírtam. Dühös voltam Gergőre is – miért nem segít többet? És dühös voltam magamra is: talán én sem vagyok elég jó barát. Próbáltam visszaemlékezni arra a Zsófira, akit ismertem: aki mindig nevetett, aki imádott táncolni és soha nem hagyta ki a péntek esti csajos estéket.

A következő hetekben próbáltam többször is elérni őt. Írtam neki üzeneteket: „Gyere el velem kávézni!” vagy „Menjünk el sétálni a Margitszigetre!” De mindig ugyanaz volt a válasz: „Most nem tudok.”

Egy nap Gergő hívott fel.

– Lilla, beszélnünk kellene. Zsófi teljesen magába zárkózott. Már velem sem beszélget rendesen. Félek, hogy elveszítem őt.

Találkoztunk egy parkban. Gergő idegesen cigarettázott.

– Próbáltam segíteni neki – mondta –, de minden próbálkozásomat elutasítja. Ha szóba hozom, hogy menjen fodrászhoz vagy találkozzon veled, megsértődik. Azt mondja, nem értem meg.

– Szerintem depressziós – mondtam ki végül félve.

Gergő bólintott.

– De mit tehetnék? Nem akar orvoshoz menni.

Napokig ezen gondolkodtam. Végül elhatároztam: nem hagyom magára Zsófit. Egyik délután váratlanul állítottam be hozzájuk.

– Most nincs időm… – kezdte volna Zsófi.

– Nem érdekel! – vágtam közbe határozottan. – Itt maradok veled! Segítek! Nem hagylak magadra!

Először dühös lett rám, de aztán egyszer csak elkezdett sírni. Hosszú percekig csak öleltem őt.

– Félek… hogy már sosem leszek olyan, mint régen – suttogta.

– Nem kell ugyanolyannak lenned – mondtam neki halkan. – De nem szabad elveszítened önmagad sem.

Azóta minden héten meglátogatom őket. Néha sikerül rávennem Zsófit egy rövid sétára vagy egy közös kávéra a konyhában. Lassan-lassan mintha újra felcsillanna benne valami abból a régi fényből.

De még mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon visszakaphatom még valaha azt a barátnőt, akit annyira szerettem? Vagy örökre elveszítettem őt az anyaság útvesztőjében?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni és remélni? Vagy el kell fogadni, hogy néha örökre megváltozik valaki?