A 3B-s lakás titka: Egy panelház, amit soha nem hagyott nyugodni a múlt
– Hallod, megint sír. – suttogta Éva néni a lépcsőházban, miközben a kulcsát forgatta az ajtóban. Én csak bólintottam, de a gyomrom görcsbe rándult. Már hetek óta minden este ugyanaz: a 3B-ből halk, majd egyre kétségbeesettebb gyereksírás szűrődött ki. A falak vékonyak voltak, mindent hallottunk. Azt mondják, a panelházakban nincs titok – de mi mégis csak találgattunk.
Aznap este, amikor hazaértem a műszakból, anyám már az ablakban állt, és a sötét folyosót figyelte.
– Megint kezdődik – mondta halkan. – Nem lehetne valamit tenni?
– Próbáltam kopogni, de sosem nyitnak ajtót – válaszoltam fásultan. – A többiek is próbálták. Múltkor Laci bácsi is felment, de csak csend lett egy percre, aztán minden kezdődött elölről.
A 3B-ben egyedülálló anya lakott, Katalin, és a kisfia, Marci. Katalin sosem beszélgetett senkivel, csak néha láttuk a boltban vagy az udvaron, amikor Marci kezét szorítva sietett haza. A fiú mindig lehajtott fejjel járt, mintha attól félne, hogy valaki megszólítja.
Egyik este, amikor már nem bírtam tovább hallgatni a sírást, felmentem az ajtóhoz. Kopogtam, először halkan, aztán egyre erősebben.
– Katalin! Minden rendben? – kiáltottam be.
Semmi válasz. Csak a sírás halkult el egy pillanatra, majd újra felerősödött. A folyosón összegyűltek a szomszédok: Éva néni, Laci bácsi, még a fiatal házaspár is a 2A-ból.
– Hívjuk ki a rendőrséget – mondta valaki végül. De mindenki félt: mi van, ha csak túlreagáljuk? Mi van, ha Katalin tényleg csak nehéz időszakon megy keresztül?
Az idő telt, a sírás nem szűnt. Egyik éjjel már annyira kétségbeestem, hogy felhívtam a rendőrséget.
– Jó estét kívánok, itt Lakatos Gábor beszél a Bartók Béla utcai panelból. Egy gyerek folyamatosan sír a 3B-ben… Nem tudjuk, mi történik odabent…
A rendőrök fél óra múlva érkeztek. A folyosón csend volt, csak az ajtó mögül hallatszott Marci hangja.
– Anyu… kérlek…
A rendőrök először kopogtak, majd dörömböltek. Végül betörték az ajtót. Mi mind ott álltunk mögöttük, lélegzet-visszafojtva.
A látvány soha nem fog kitörlődni az emlékezetemből. Katalin a kanapén feküdt mozdulatlanul. Marci mellette ült, arcán könnyek csorogtak. A lakásban sötét volt és hideg; az ablakok le voltak húzva, mindenhol üres konzervdobozok és szétdobált ruhák hevertek.
A mentők már nem tudtak segíteni Katalinon. Később megtudtuk: hónapok óta depresszióval küzdött, elvesztette az állását, és teljesen elszigetelődött. Marci napokig egyedül volt vele a lakásban.
A házban mindenki magát hibáztatta. Miért nem léptünk hamarabb? Miért hittük el, hogy majd megoldódik magától? Azóta sem múlt el nap, hogy ne gondolnék arra az éjszakára.
Marcit végül elvitték rokonokhoz vidékre. A lakás sokáig üresen állt; ha arra jártam, mindig megálltam egy pillanatra az ajtó előtt. Hallani véltem a múlt visszhangját: egy kisfiú sírását és egy anya némaságát.
Azóta is gyakran álmodom velük. Néha azt képzelem, hogy újra ott állok az ajtó előtt – de most már nem félek kopogni. Most már tudom: néha egyetlen szó vagy mozdulat is életet menthet.
Vajon hányan élnek még ma is így mellettünk? Hány ajtó mögött rejtőzik csendben fájdalom és magány? Önök mit tettek volna a helyemben?