48 évesen újra anya lettem – A családom szétszakadt, amikor megtudták a hírt
– Te teljesen megőrültél, Anna? – hallottam a nővérem, Mária hangját, ahogy a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorítva a pozitív terhességi tesztet. – Negyvennyolc évesen? Mit fognak szólni az emberek? Mit mondasz majd a gyerekeidnek?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és próbáltam felfogni, hogy tényleg megtörtént. Hogy a válásom után, két felnőtt gyerekkel, amikor végre azt hittem, hogy most már csak magammal kell törődnöm, az élet újra felborította a terveimet. Azt hittem, már mindent láttam, mindent átéltem. De most… most újra anya leszek.
Aztán jött az első este, amikor el kellett mondanom a lányomnak, Zsófinak. Ő már huszonhárom éves volt, épp most költözött össze a barátjával. Leült mellém a kanapéra, és amikor kimondtam: „Zsófi, babát várok”, először csak nézett rám nagy szemekkel.
– Ez valami vicc? – kérdezte halkan.
– Nem… Nem viccelek.
– De hát… anya! – felugrott, és idegesen járkált fel-alá. – Hogy gondoltad ezt? Mi lesz veled? Mi lesz velünk? És mit fog mondani apa?
A fiam, Gergő, huszonegy évesen már régóta külföldön dolgozott. Neki csak telefonon tudtam elmondani. A vonal másik végén hosszú csend volt.
– Anya… ez most komoly? – kérdezte végül.
– Igen, Gergő. Tudom, hogy furcsa…
– Nem furcsa. Hanem ijesztő. Félek érted.
A család többi tagja sem fogadta jobban a hírt. Anyám sírva fakadt: „Ez nem normális! Az orvosok is azt mondják, hogy veszélyes ebben a korban!” Mária nővérem pedig napokig nem szólt hozzám. Az unokatestvérek csak suttogtak a hátam mögött: „Anna megbolondult.”
A faluban is gyorsan elterjedt a hír. A boltban a pénztáros néni furcsán nézett rám, amikor egyre több vitamint és terhesvitamint vettem. A szomszédok összesúgtak a kerítés mellett: „Láttad Annát? Azt mondják, terhes…”
Éjszakánként nem jött álom a szememre. Vajon tényleg felelőtlen vagyok? Vajon önző vagyok, hogy vállalom ezt a gyereket? Vagy éppen bátor?
A párom, Laci – aki nálam tíz évvel fiatalabb – először megijedt. Nem voltunk régóta együtt, és sosem beszéltünk közös gyerekről.
– Anna… én szeretlek téged, de ez… ez most nagyon sok nekem – mondta egyik este.
– Ha menni akarsz, menj – suttogtam könnyek között.
De Laci maradt. Napokig hallgatott, aztán egy reggel odahúzott magához.
– Nem tudom, hogyan csináljuk végig, de veled akarom csinálni – mondta halkan.
A terhességem nem volt könnyű. Folyton aggódtam: minden vizsgálat előtt remegtem. Az orvosom, dr. Tóthné Judit néni is őszinte volt:
– Anna, ez nagy kockázat. De ha te ezt akarod… én melletted állok.
A családom viszont egyre jobban eltávolodott tőlem. Zsófi hetekig nem keresett. Gergő is ritkábban hívott. Anyám csak annyit mondott: „Majd ha baj lesz, ne engem hibáztass.”
A legrosszabb az volt, amikor Mária egyszer csak becsöngetett hozzám.
– Anna, beszélnünk kell – mondta ridegen.
Leültünk egymással szemben.
– Szerinted ez normális? Hogy negyvennyolc évesen újra babázol? Hogy szégyent hozol ránk?
– Nem szégyen ez! – kiáltottam rá sírva. – Ez az életem! Az én döntésem!
– És mi lesz tíz év múlva? Húsz év múlva? Ki fogja felnevelni azt a gyereket?
Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam.
Aztán eljött az első ultrahang napja. Laci velem jött. Amikor meghallottuk a pici szívhangját, minden félelem eltűnt egy pillanatra. Akkor éreztem először: igenis képes vagyok rá. Igenis jogom van boldognak lenni.
Ahogy telt az idő, lassan Zsófi is közeledett felém. Egyik este átjött hozzám.
– Anya… bocsánatot szeretnék kérni – mondta halkan. – Csak féltelek. De ha neked ez boldogságot jelent… akkor én is örülök neki.
Gergő is küldött egy üzenetet: „Anya, ha megszületik a kicsi, hazajövök pár hétre segíteni.”
A család többi tagja azonban továbbra is elutasító maradt. Anyám nem jött el a babaváró bulira sem. Mária pedig azóta sem keresett.
De amikor megszületett a kisfiam, Bence – egészségesen, erősen –, minden fájdalom eltűnt bennem egy pillanatra. Laci ott volt velem végig. Zsófi sírva ölelte magához az öccsét.
Most itt ülök Bencével az ölemben, és nézem őt aludni. Néha még mindig félek: vajon jó döntést hoztam? Vajon lesz erőm végigcsinálni? De amikor rám mosolyog, tudom: minden percért megérte.
Vajon tényleg annyira fontos mások véleménye? Vagy csak az számít igazán, hogy mi boldoggá tesz minket? Ti mit tennétek a helyemben?