44 évesen váratlanul anya lettem – Mit tegyek most?

– Nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a terhességi teszt két csíkját bámultam a fürdőszobában. A csempe hideg volt a talpam alatt, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. 44 éves vagyok. Egyedülálló. És most… anya leszek?

Aznap reggel minden más lett. A munkahelyemen, a könyvelőirodában, ahol már húsz éve dolgozom, egész nap csak gépiesen pötyögtem a számokat. A kolléganőm, Judit odahajolt hozzám ebédszünetben:

– Valami baj van, Ágnes? Olyan sápadt vagy.

– Csak nem aludtam jól – hazudtam. Hogy mondhattam volna el neki, hogy egyetlen éjszaka, egy régi baráttal, Gáborral, most mindent felforgatott?

Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon. A város szürke volt és nyirkos, az emberek siettek haza. Én viszont csak húztam az időt. Otthon várt rám az üres lakásom, a csend, és a gondolat: mi lesz most?

Anyám hangja csengett a fejemben: „Ágneském, mikor lesz már unokám? Nem vagy már fiatal…” De amikor apám meghalt, anyám is megváltozott. Már csak ritkán beszélünk. A testvérem, Zsolt is vidékre költözött a családjával. Évek óta nem találkoztunk igazán.

Este felhívtam Gábort. A hangja álmos volt.

– Szia, Ági! Mi újság?

– Gábor… terhes vagyok.

Hosszú csend.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Hát… ez… váratlan. Mit akarsz csinálni?

A hangjában nem volt öröm, sem félelem – csak üresség. Mintha nem is rólam lenne szó.

– Nem tudom – mondtam halkan. – Szükségem lenne rád.

– Ági, én nem vagyok kész erre… Már van két gyerekem, és…

– Értem – vágtam közbe. – Majd megoldom.

Letettem. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.

Másnap reggel anyám hívott.

– Miért nem jössz át hétvégén? Rég láttalak.

Elhatároztam, hogy elmondom neki. Szombaton átmentem hozzá. A lakásban régi süteményillat és levendula keveredett.

– Anyu… valamit mondanom kell.

Leültünk a konyhaasztalhoz. Anyám rám nézett, a szeme aggódó volt.

– Terhes vagyok – mondtam ki végül.

Anyám először csak nézett rám hitetlenkedve.

– 44 évesen? Ágnes… ez veszélyes! És ki az apa?

– Egy barátom… de nem akar részt venni benne.

Anyám arca elkomorult.

– Egyedül akarod felnevelni? Hogy gondolod ezt? Nincs is párod! Hogy fogod bírni anyagilag? És mit szólnak majd a rokonok?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy viharos szél. Felálltam.

– Anyu, én sem tudom még… De ez az én döntésem lesz.

Otthon egész éjjel forgolódtam. Az interneten olvastam történeteket késői anyaságról, egyedülálló nőkről, akik vállalták a gyereket. Volt, aki azt írta: „Soha nem bántam meg.” Más azt: „Néha belepusztulok a magányba.”

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett titkolni. Judit egyszer félrehívott:

– Ági, mi van veled? Már hetek óta nem vagy önmagad.

Összetörtem.

– Terhes vagyok – suttogtam.

Judit átölelt.

– Ha bármi kell, szólj! Nem vagy egyedül.

Ez volt az első pillanat hetek óta, amikor úgy éreztem: talán mégis van remény.

A következő hetekben orvoshoz jártam, vérvételek, ultrahangok… Az orvosom, dr. Kovácsné szerint minden rendben van – de figyelmeztetett: „Ebben a korban nagyobb a kockázat.”

A testvéremmel is beszéltem telefonon:

– Zsolt, terhes vagyok.

– Komolyan? Hát… gratulálok! De biztos jól átgondoltad?

– Nincs mit átgondolni már – nevettem fel keserűen. – Megtörtént.

Zsolt végül azt mondta:

– Ha segítség kell, szólj! Bár messze vagyunk, de számíthatsz ránk.

A napok teltek. Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben az új életben. Néha féltem: mi lesz velem? Hogy fogom felnevelni ezt a gyereket egyedül? Lesz-e elég erőm? Mit szól majd a világ?

De aztán egy reggel, amikor az ultrahangon meghallottam a kis szívverést… valami megváltozott bennem. Könnyek szöktek a szemembe – de most először boldogságból.

Most itt ülök, és ezt írom nektek: 44 évesen váratlanul anya leszek. Egyedülállóként, családi támogatás nélkül, félelemmel és reménnyel tele. Ti mit tennétek a helyemben? Van jogom boldog lenni így is? Vajon elég leszek-e ennek a kis életnek?