35 év után újra találkoztam az első szerelmemmel – és minden, amit eltemettem magamban, felszínre tört

– Anka? – hallottam meg a nevemet, mintha egy régi lemezről szólt volna, porosan, de mégis kristálytisztán. A kezem remegett a szatyor fülén, ahogy megfordultam. Ott állt előttem Gábor, 35 év után, ugyanazzal a félmosollyal, amitől annak idején elolvadtam. A WestEnd közepén, emberek között, akik siettek a saját életük felé, én meg csak bámultam rá, mintha megállt volna az idő.

– Te vagy az? – kérdezte halkan, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha túl hangosan szól hozzám.

Nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam. A szívem úgy vert, mint amikor tizenhét évesen először csókolt meg a Balaton partján. Akkoriban azt hittem, örökké tart majd minden. De aztán jött az élet – szülők elvárásai, egyetem, munka, más városok. És végül egy másik férfi: Tamás.

– Hogy vagy? – kérdezte Gábor, és láttam a szemében azt a régi fényt.

– Jól… – hazudtam. – És te?

– Én is… – mondta. – Van két fiam. És te?

– Egy lányom van. Már egyetemista.

Csend lett köztünk. A múlt ott vibrált a levegőben. Eszembe jutott az utolsó veszekedésünk a régi lakótelepi játszótéren. Akkor azt mondta: „Anka, ha most elmész, soha többé nem kereslek.” Én meg elmentem. Mert anyám azt mondta: „Egy rendes lány nem keveredik ilyen fiúkkal.” Gábor apja akkoriban éppen börtönben ült, anyja takarítónő volt. Az én családomnak ez szégyen volt.

Most ott állt előttem az a fiú, aki miatt éjszakánként sírtam a párnába. És én már nem voltam az a lány.

– Sajnálom… – mondtam halkan.

– Mit?

– Hogy akkor elmentem. Hogy hagytam, hogy mások döntsenek helyettem.

Gábor elmosolyodott, de a szeme sarkában ott voltak az évek ráncai.

– Én is hibáztam. Nem haragszom rád. De… néha még álmodom veled.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Gyorsan lesütöttem a szemem.

– Most boldog vagy? – kérdeztem.

Elgondolkodott.

– Néha igen. Néha nem. Mint mindenki. És te?

A torkomban gombóc nőtt. Tamással már évek óta csak egymás mellett élünk. A lányunk miatt maradtam vele. Azt hittem, így helyes. De most, hogy Gábor ott állt előttem, minden bizonytalanná vált bennem.

– Nem tudom – suttogtam.

Ekkor megszólalt a telefonom: „Anya, hol vagy már? Várunk!” A lányom hívott. Visszarántott a valóságba.

– Mennem kell – mondtam gyorsan.

Gábor bólintott.

– Ha egyszer beszélgetni akarsz… itt van a számom – nyújtott át egy papírfecnit.

Elvettem. Megszorítottam a kezét. Olyan volt az érintése, mint régen: meleg és biztonságos.

Hazafelé menet csak forgott bennem minden. Otthon Tamás épp tévét nézett, és megkérdezte:

– Mi tartott ilyen sokáig?

– Hosszú volt a sor – válaszoltam gépiesen.

Éjszaka nem jött álom a szememre. A papírfecnit nézegettem újra meg újra. Vajon mi lett volna, ha akkor nem hagyom el Gábort? Ha kiállok magamért? Ha nem engedek anyámnak?

Másnap reggel Tamás rám nézett:

– Valami baj van? Olyan furcsa vagy.

– Semmi – hazudtam ismét.

De belül tombolt bennem minden. A múlt és a jelen összecsapott bennem. Vajon lehet-e újrakezdeni valamit ennyi év után? Vagy csak áltatom magam? És mi lesz a családommal? A lányommal?

Napokig őrlődtem. Végül felhívtam Gábort. Találkoztunk egy kávézóban a Margit hídnál.

– Miért kerestél meg? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Mert sosem felejtettelek el – mondta egyszerűen.

Sokáig csak ültünk egymással szemben. Elmesélte az életét: házasságot, válást, örömöket és kudarcokat. Éreztem, hogy ugyanaz az ember maradt belül, akit valaha szerettem.

Aztán haza kellett mennem. Tamás ott ült az asztalnál.

– Hol voltál?

Hazudtam neki is: „Régi barátnőmmel találkoztam.”

De belül már tudtam: döntés előtt állok. Vagy maradok abban az életben, amit mások választottak nekem – vagy végre kiállok magamért.

Azóta is minden nap ezen gondolkodom: vajon van-e jogom boldognak lenni? Megérdemlem-e még egyszer az igazi szerelmet? Vagy csak ártanék mindenkinek?

Ti mit tennétek a helyemben? Újra lehet kezdeni 50 felett? Vagy jobb békén hagyni a múltat?