35 év házasság után a válóperes tárgyalóteremben: Hogyan hullott szét az, amiről azt hittük, örökké tart?

– Te tényleg azt gondolod, hogy ez így mehet tovább? – kérdezte László, miközben a bíróság folyosóján ültünk egymás mellett. A hangja halk volt, de minden szava súlyként nehezedett rám. A kezem remegett, ahogy a táskámban kotorásztam a papírok között. 35 év. Ennyi időt töltöttünk együtt. Most pedig itt ülünk, mint két idegen.

Az egész valahogy olyan hirtelen történt. Persze, most már látom a repedéseket, de akkor… Az utolsó közös ünnepünkön, tavaly novemberben, amikor a gyerekeink – Gabi és András – elutaztak a barátaikhoz, csak ránk bízták a kutyájukat, Morzsát. „Anya, apa, ti úgyis szerettek otthon lenni, nem?” – mondta Gabi nevetve. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor együtt ülünk le vacsorázni.

Aznap este László szótlan volt. A tévé előtt ült, én pedig próbáltam valami ünnepit varázsolni: sütöttem töltött káposztát, elővettem a régi porcelántányérokat. De ő csak bámulta a képernyőt, mintha ott keresné a választ mindenre. „Nem vagy éhes?” – kérdeztem. „Majd később,” felelte. Morzsa odabújt hozzám, mintha érezte volna a feszültséget.

Később leültem mellé. „Laci, mi van veled?” – kérdeztem halkan. Sokáig hallgatott. Aztán kimondta: „Nem tudom, Magdi. Mintha már nem lenne semmi közös bennünk. Nézd meg magunkat: a gyerekek is inkább máshol vannak ünnepen. Mi maradt nekünk?”

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam tiltakozni: „De hát együtt vagyunk! Annyi mindent átéltünk!” De ő csak megrázta a fejét.

Aznap este alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: az első lakásunk a Józsefvárosban, amikor még mindketten fiatalok voltunk és hittük, hogy minden lehetséges; az első közös nyaralásunk Balatonfüreden; amikor Gabi megszületett és László sírt az örömtől; András első biciklizése; a veszekedések a pénz miatt; az összebújások egy-egy nehéz nap után.

De valahogy az évek során minden megváltozott. A gyerekek felnőttek és elköltöztek. László nyugdíjba ment, én még dolgoztam egy ideig könyvtárosként, de aztán engem is elért az unalom és az üresség érzése. Egyre többször ültünk egymás mellett némán. Néha azon kaptam magam, hogy órákig nézem az ablakon át az utcát, csak hogy ne kelljen beszélgetni.

A karácsony már külön töltöttük: Gabiékhoz mentem vidékre, László pedig Andráséknál maradt Budapesten. „Így egyszerűbb,” mondta László. „Ne erőltessük azt, ami már nincs.” Akkor már tudtam: valami végleg eltört.

Aztán jöttek a veszekedések. Apróságokon kaptunk össze: ki viszi le Morzsát sétálni; ki felejtette el befizetni a villanyszámlát; miért nem szóltam, hogy elfogyott a tej. De ezek csak ürügyek voltak. Valójában mindketten dühösek voltunk – egymásra és magunkra is.

Egy este László kimondta: „Talán jobb lenne külön.” Először csak néztem rá döbbenten. „Most komolyan gondolod? 35 év után?” – kérdeztem sírva. „Igen,” mondta csendesen. „Nem akarom így leélni az utolsó éveimet.” Akkor úgy éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt.

A gyerekek sem értették. Gabi sírva hívott fel: „Anya, ezt nem tehetitek! Mi lesz velünk?” András dühösen kérdezte: „Most akkor kinek adjuk Morzsát?” Próbáltam magyarázni nekik: néha két ember egyszerűen elfárad egymás mellett.

A válóperes tárgyalás napján reggel alig bírtam felkelni. A tükörbe néztem: ráncok az arcomon, fáradt szemek – hol van az a lány, aki valaha voltam? László is öregedett: már nem az a magas, erős férfi volt, akibe beleszerettem.

A bíróságon minden olyan hivatalos volt: papírok, ügyvédek, rideg szavak. „Közös megegyezéssel válnak?” – kérdezte a bíró. Mindketten bólintottunk. De belül ordítottam: miért kellett idáig jutni?

A tárgyalás után László rám nézett: „Sajnálom, Magdi.” Csak bólintottam. Nem tudtam haragudni rá – hiszen én is ugyanúgy elveszítettem valamit.

Most itt ülök a régi lakásban – már csak én maradtam –, és hallgatom Morzsa halk szuszogását. Néha azon gondolkodom: hol rontottuk el? Lehetett volna másképp? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk?

Ti mit gondoltok? Tényleg elég egy pillanat ahhoz, hogy minden megváltozzon? Vagy ez csak az évek alatt felgyülemlett csend eredménye?