30 éves vagyok, de anyám még mindig irányítja az életem – Meddig tűrjem még?

– Már megint mit vettél fel, Zsófi? – harsant fel anyám hangja a konyhából, miközben én a cipőmet húztam az előszobában. – Nem mondtam elégszer, hogy ebben a kabátban úgy nézel ki, mint egy hajléktalan?

A kezem megállt a mozdulatban. Harmincéves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint egy tizenöt éves lázadó kamasz. A kabátom, amit tavaly vettem a saját fizetésemből, hirtelen nevetséges rongynak tűnt. Sóhajtottam, és visszamentem a szobámba. Anyám már ott állt az ajtóban, karba tett kézzel.

– Miért nem veszed fel azt a szép szürke kabátot, amit tavaly karácsonyra vettem neked? Az sokkal jobban áll.

– Mert ezt szeretem – feleltem halkan, de már tudtam, hogy ebből vita lesz.

– Mindig mindent jobban tudsz, igaz? De aztán majd te sírsz, ha kinevetnek az utcán! – csattant fel.

Ez a jelenet nem volt új. Gyerekkorom óta anyám mindenbe beleszólt: mit vegyek fel, kivel barátkozzak, mit tanuljak, hol dolgozzak. Amikor elvégeztem az egyetemet, azt hittem, végre felnőtt vagyok. De valahogy sosem sikerült igazán leválnom róla. Minden döntésem előtt ott volt az ő hangja a fejemben: „Biztos ezt akarod? Nem lenne jobb inkább…”

A barátaim gyakran kérdezik: – Zsófi, miért nem költözöl el végre? Miért hagyod, hogy így bánjon veled?

De ők nem értik. Apám meghalt, amikor tizenkét éves voltam. Anyám akkor mindent megtett értem. Egyedül nevelt fel, két munkahelyen dolgozott, hogy mindent megadhasson nekem. Hálás vagyok neki ezért – de néha úgy érzem, ezzel együtt az életemet is neki adtam.

A múlt héten például kaptam egy állásajánlatot Budapesten. Egy menő reklámügynökség keresett meg, ahol végre azt csinálhatnám, amit szeretek. Amikor lelkesen meséltem anyának, csak ennyit mondott:

– És akkor mi lesz velem? Egyedül hagysz itt ebben a nagy házban? Ki fog rám vigyázni?

Bűntudat öntött el. Mintha önző lennék csak azért, mert élni akarom a saját életemet. Végül nemet mondtam az állásra.

Aztán ott van Gábor is. Már két éve együtt vagyunk, de anyám sosem fogadta el igazán. Szerinte Gábor túl „egyszerű”, nincs elég ambíciója. Amikor Gábor megkérte a kezemet, anyám csak annyit mondott:

– Gondold meg jól! Egy ilyen férfi mellett sosem lesz biztos jövőd.

Azóta is halogatom a választ. Gábor türelmes, de látom rajta, hogy kezd belefáradni ebbe az örökös bizonytalanságba.

Egyik este leült mellém a kanapéra.

– Zsófi, meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte csendesen. – Szeretlek, de nem akarok harmadik lenni a saját életemben.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és bámultam a tévét.

A testvérem, András már évekkel ezelőtt elköltözött Debrecenbe. Ritkán jön haza, és ha jön is, mindig csak veszekednek anyával. Ő sosem engedte magát irányítani – talán ezért is lett belőle „fekete bárány” a családban.

Egy vasárnap délután András meglátogatott minket. Anyám éppen a vasárnapi ebédet főzte.

– Zsófi, mikor lesz már neked is rendes munkád? – kérdezte gúnyosan.

– Van munkám! – vágtam vissza ingerülten.

– Akkor miért nem költözöl már el innen? – szólt közbe András. – Felnőtt nő vagy!

Anyám szeme villant.

– Nem kell így beszélni a húgoddal! Ő legalább törődik velem!

András csak legyintett.

– Törődni lehet úgy is, hogy közben éled a saját életedet.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg önző lennék, ha végre kiállnék magamért? Vagy csak hálátlan?

Másnap reggel anyám már a konyhában várt rám egy csésze kávéval.

– Ugye nem gondolod komolyan azt a budapesti állást? Itt van neked minden: otthon, család…

– De anya… én szeretnék önálló lenni! Szeretném kipróbálni magam…

– És én? Mi lesz velem?

A hangja remegett. Hirtelen olyan öregnek és törékenynek láttam őt, mint még soha. Megijedtem attól a gondolattól, hogy egyszer tényleg egyedül marad.

De aztán eszembe jutott valami András szavaiból: „Törődni lehet úgy is, hogy közben éled a saját életedet.” Talán tényleg lehet egyszerre szeretni valakit és mégis önállónak lenni.

Aznap este leültem anyával beszélgetni.

– Anya… szeretlek téged. De harmincéves vagyok. Szükségem van arra, hogy kipróbáljam magam. Nem akarok úgy élni, hogy minden döntésemet te hozod meg helyettem.

Sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:

– Félek attól, hogy elveszítelek.

Megfogtam a kezét.

– Nem fogsz elveszíteni. De ha így marad minden… akkor lehet, hogy tényleg elveszítesz.

Nem tudom, mi lesz ezután. Talán sikerül végre elindulnom a saját utamon – talán nem. De most először érzem azt, hogy van választásom.

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, ahol már nem áldozat a szeretet? Várom a véleményeteket…