25 év után újra egymásra találtunk: Egy elveszett szerelem története, ami mindent felforgatott

– Miért most jössz vissza az életembe, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kávézó ablakán át bámultam a szürke, esős budapesti utcát. A kezem görcsösen szorította a csésze fülét, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, mindaz, ami most történik, szertefoszlik.

Gábor csak ült velem szemben, és ugyanazzal a félmosollyal nézett rám, mint huszonöt évvel ezelőtt a gimnáziumi ballagáson. Akkor azt hittem, örökre elveszítettem. Azóta férjhez mentem, két gyereket neveltem fel, és beletörődtem abba, hogy a fiatalkori szerelmek csak emlékek maradnak.

– Nem tudom, Zsuzsa – felelte halkan. – Egyszerűen csak… hiányoztál. Mindig is hiányoztál.

A szívem összeszorult. A múlt hirtelen olyan közel került, mintha csak tegnap lett volna az a nyári este a Margitszigeten, amikor először csókolt meg. Akkor azt hittem, semmi sem választhat el minket. De az élet másképp akarta: Gábor családja vidékre költözött, én pedig maradtam Budapesten. Az évek teltek, és mi elvesztettük egymást.

Most itt ült velem szemben, és minden érzés újraéledt bennem. De ott volt a félelem is: mi lesz a férjemmel, Péterrel? Mi lesz a gyerekeimmel? Vajon jogom van-e ahhoz, hogy újra boldog legyek valakivel, akit már régen elengedtem?

– Tudod, hogy nem lehet – suttogtam. – Van családom. Te is házas vagy.

Gábor bólintott. – Igen. De azt hiszem, soha nem felejtettelek el. És amikor megláttalak múlt héten a piacon… mintha megállt volna az idő.

A piacon futottunk össze először huszonöt év után. Egy pillanat alatt felismertem őt a tömegben: ugyanaz a magas termet, ugyanaz a barna szemek. Először azt hittem, csak képzelődöm. De amikor megszólított – „Zsuzsa? Te vagy az?” –, minden emlék visszatért.

Azóta minden nap eszembe jutott. Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de nem ment. Péter és én már évek óta csak egymás mellett élünk. A gyerekeink felnőttek, ritkán vannak otthon. A házunk csendes lett, és én egyre gyakrabban éreztem magam magányosnak.

– Mi lenne, ha csak barátok lennénk? – kérdezte Gábor óvatosan.

Nevetnem kellett volna ezen az átlátszó próbálkozáson, de helyette sírni támadt kedvem. Barátok? Lehet barátság abból, ami egyszer szerelem volt?

Aznap este otthon Péter gyanakodva nézett rám.

– Valami baj van? – kérdezte.

– Nem… csak fáradt vagyok – hazudtam.

De Péter nem hagyta annyiban.

– Zsuzsa, ismerlek már húsz éve. Mi történt?

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondhatnám el neki, hogy újra találkoztam azzal a férfival, akit először szerettem? Hogy mondhatnám el neki, hogy valami bennem újra élni kezdett?

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon boldog vagyok? Vagy csak megszoktam ezt az életet?

A következő hetekben többször is találkoztunk Gáborral. Sétáltunk a Városligetben, beszélgettünk régi osztálytársakról és arról, hogy mennyit változott minden. De amikor rám nézett, éreztem azt a régi bizsergést.

Egyik este Gábor megfogta a kezemet.

– Zsuzsa… én még mindig szeretlek.

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Döntést kellett hoznom.

Otthon Péter egyre zárkózottabb lett. Egy este vacsora közben kitört belőle:

– Van valaki más?

Nem válaszoltam rögtön. Csak ültem ott némán.

– Zsuzsa! – kiáltott rám kétségbeesetten.

– Nem tudom… – suttogtam végül. – Csak… elveszettnek érzem magam.

Péter felállt az asztaltól és becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este Gábor hívott telefonon.

– Döntöttél már? – kérdezte halkan.

– Nem tudom mit tegyek – mondtam sírva. – Nem akarom bántani Pétert… de magamat sem akarom tovább becsapni.

A következő napokban minden összezavarodott bennem. Anyám is megérezte rajtam a változást.

– Kislányom, mi nyomja a lelkedet? – kérdezte egy vasárnap délután.

Elmondtam neki mindent. Anyám hosszú ideig hallgatott, majd csak ennyit mondott:

– Az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul éljük le. De ne feledd: minden döntésnek ára van.

Hetek teltek el így: két világ között lebegtem. Egyik oldalon ott volt a megszokott biztonság és család; a másikon egy elveszett szerelem ígérete és az újrakezdés lehetősége.

Végül egy este Péter leült mellém.

– Ha boldogabb lennél mással… akkor engedlek menni – mondta megtörten.

Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez felszabadít vagy összetör.

Másnap találkoztam Gáborral a régi gimnáziumnál. Ott álltunk ketten az iskola kapujában – ugyanott, ahol utoljára búcsúztunk el egymástól huszonöt éve.

– Készen állsz? – kérdezte Gábor reménykedve.

Ránéztem és tudtam: soha nem lesz könnyű döntés elengedni egy egész életet valakiért… de talán még nehezebb örökké bánni azt, amit nem mertünk megtenni.

Most itt vagyok: két élet között lebegve, tele félelemmel és reménnyel. Vajon helyesen döntöttem? Ti mit tennétek a helyemben?